Tizenkilencedik fejezet

Szerelem, egy fél élet, egy gyerek, együtt töltött ünnepek, boldogság, nevetés és rengeteg hazugság. Wiliam nem tudta megemészteni, hogy az elmúlt tizenhét év átverés volt. Haragudott mindenkire, de leginkább magára, miért nem vette észre? Hogy lehetett ennyire vak? Együtt élt valakivel, akit a feleségének hitt, de igazából egy idegen volt. Nem tudta mi legyen a következő lépés. Bezárkózott, és gondolkodott, valamint gyászolt, hiszen az a nő, akibe sok-sok évvel ezelőtt beleszeretett meghalt, már régen és ő csak most tudta meg. Tulajdonképpen özvegy, és a felesége még a gyerek születése előtt meghalt. Még egyszer átfutott agyán ez a gondolatmenet és elnevette magát. Beletúrt őszes hajába és nevetett, igazi keserű kacaj volt, benne miden fájdalommal. Sírni nem tudott így kínjában kacagott.