Tizenkilencedik fejezet

Szerelem, egy fél élet, egy gyerek, együtt töltött ünnepek, boldogság, nevetés és rengeteg hazugság. Wiliam nem tudta megemészteni, hogy az elmúlt tizenhét év átverés volt. Haragudott mindenkire, de leginkább magára, miért nem vette észre? Hogy lehetett ennyire vak? Együtt élt valakivel, akit a feleségének hitt, de igazából egy idegen volt. Nem tudta mi legyen a következő lépés. Bezárkózott, és gondolkodott, valamint gyászolt, hiszen az a nő, akibe sok-sok évvel ezelőtt beleszeretett meghalt, már régen és ő csak most tudta meg. Tulajdonképpen özvegy, és a felesége még a gyerek születése előtt meghalt. Még egyszer átfutott agyán ez a gondolatmenet és elnevette magát. Beletúrt őszes hajába és nevetett, igazi keserű kacaj volt, benne miden fájdalommal. Sírni nem tudott így kínjában kacagott.

Cloé a következő napokban többször is próbált vele beszélni, de folyton elküldte. Senkivel se volt kedve kommunikálni. A lány ettől teljesen kétségbeesett. Nem tudta mit kezdjen Janicel, ott volt a farm, plussz még Mike is beköltözött.

-          Valami történt ugye? – kérdezte a férfi mikor Cloé elkísérte Clark házához.

-          Igen – bólintott a lány -, családi dolgok…

-          Sajnálom. Ha bármikor szeretnél beszélgetni… itt vagyok. Bár tudom, nem ismerjük egymást túl régóta, de talán összebarátkozhatunk… - mondta és kezeivel hevesen gesztikulált.

-          Persze – mosolyodott el egy percre a lány. – Ha olyan vagy, mint a bátyád, akkor biztosan jóban leszünk…

-          Ohh… biztosíthatlak, hogy nem vagyok olyan! – csóválta fejét.

-          Hát jó – mondta megzavarodva. Nem tudta mire vélni ezt a kijelentést, de megmutatta Mikenak a házat és elköszönt.

Még akkor este megpróbált beszélni apjával, de ő természetesen elküldte.  A következő hét minden gyes napján próbálkozott, ételt vitt Williamnek, amit a férfi elfogyasztott, de egy szót se szólt. A hét végén Cloé már kiabált vele.

-          Beszélj hozzám!! Mit csináljak Janicel??

William ivott egy kortyot a teából, halálos nyugalommal megtörölte száját a szalvétába, majd végre megszólalt!

-          Nem élhet a birtokomon! – jelentette ki.

-          De az anyám… - bizonytalanodott el a lány.

-          Sajnos… Én pedig az apád vagyok, és nekem csak az a nő, aki miatt meghalt a feleségem – lassan megfontoltan beszélt.

Cloé nem szólt. Nem tudta mit mondjon, gondolkodott.

-          Messzire úgyse megy – kezdte végül -, de te mondod meg neki.

-          Természetes – bólintott William. – Felkelek, felöltözök és önmagam leszek.

-          Van időd apu! Nem kell kapkodni - mondta és megfogta ráncos kezét. - Beszélgessünk?! Hogy vagy?

-          Mégis hogy lennék? Az életem csaknem fele hazugság volt, és míg csak fel sem tűnt. Ezt nem lehet túl gyorsan megemészteni, de keseregni sem akarok rajta. Van elég dolog a farmmal, jut eszembe Clark öccse itt van már?

-          Szörnyű, ami történt – miközben beszélt apja kezét simogatta -, de ha bármikor szükséged lenne valakire, tudod, hogy itt vagyok.

-          Hát persze szívem – mosolygott.

-          Remek, amúgy Mike már lassan egy hete itt van. Körbevezettem párszor, tanul lovagolni...

-          Nem tud lovagolni? – kérdezte őszinte döbbenettel.– Felvettem egy munkást, aki nem tud lovagolni?

-          Nyugi – nevetett Cloé -, gyorsan tanul, amúgy pedig mit gondoltál?? Szakács volt, honnan tudna lovagolni… De most megyek is, szerintem már vár – mosolygott.

-          Később találkozunk – felelte William és végre elhagyta az ágyat.

Cloé eközben kilépett a házból. Ahogy leugrott a verandáról vetett egy gyors pillantást a régi rozoga viskó felé, ahol most anyja lakott, majd sietett Mike-hoz, aki az istállóban várt rá.

-          Szia – köszönt a férfinak. – Látom, barátkozol Gesztenyével.

-          Jó reggelt. Igen, imádnivaló – felelte. – Ma már fel is ülhetek rá?

-          Megpróbálhatjuk – kezdte, és közben kivezette Hópihét a karánból -, csak óvatosan.

-          Persze – bólintott a férfi.

Egy darabig csak sétáltak, majd elértek egy legelőt. Mike szakszerűen feltette sisakját és megpróbált felülni a ló hátára, de az minduntalan arrébb ment pár lépést. Cloé látva ezt a szenvedést elmosolyodott.

-          Tetszik a nyomorom? – kérdezte a férfi nevetve.

-          Meg kell mondjam, nagyon – feltelte.

-          És ha segítenél? 

-          Úgy nem lenne vicces – nevetett. Majd tetőtől talpig végigmérte a férfit, fekete haján megcsillant a déli napfény, édes fekete, gombszemeivel pedig Cloéra pillantott.  Egy szakadt farmer és kopott póló volt rajta, ami még inkább kihangsúlyozta, hogy bár szakács volt, azért nem hagyta el magát. Végül leugrott lova hátáról és megfogta Gesztenye kantárját, hogy egyhelyben maradjon. Így sem volt könnyű, de Mike végül elhelyezkedett a nyeregben.

-          Szép – dicsérte meg a lány és ő is visszaült Hópihe hátára.

-          Köszönöm – mondta és bólintott egyet, az első pár lépést bátortalanul tette meg a ló, Mike pedig mindennél jobban kapaszkodott, mintha a magasban kéne egy vékony kötélen sétálnia, úgy érezte magát.

-          Gyorsíthatunk? – kérdezte Cloé, és megelőzte őket.

-          Nem is tudom – bizonytalankodott.

-          Csak egy kis ügetés – mosolygott rá a lány, ezzel is bíztatva. Mike belenézett Cloé sötét szemeibe és ismeretlen érzés fogta el. Tulajdonképpen egy idegen volt, mégis végtelenül megbízott benne, sőt, a bizalomnál többet is érzett, tekintete megnyugtatta, kapaszkodott bele, mintha lett volna köztük egy láthatatlan kötelék, mikor egymásra néztek.

-          Van valami az arcomon? – kérdezte a lány. – Mert bámulsz! – bólogatott. – Nem mondták még, hogy nem illik? – mosolygott Mikre-ra.

-          Jajj, sajnálom – rázta meg fejét. – Szóval akkor mehetünk gyorsabban?

-          Persze, gyere mellettem. Minden rendben lesz – bíztatta.

Közben William Bree-től értesül arról, hogy Janice egy régi, munkásoknak fenntartott házban lakik. Reggeli után átsétált hozzá. Halkan kopogott párat az ajtón, majd egy kócos, összetört arcú nő nyitott ajtót, aki a legkevésbé sem hasonlított arra a nőre, akit ő ismert.

-          William – mondta meglepetten.

-          Igen, Janice! Bemehetek?  - kérdezte kimérten.

-          Természetes – tárta ki az ajtót. – Foglalj helyet.

-          Nem – mondta kurtán. – Csak arra akarlak megkérni, hogy hagyd el a birtokom!

-          Hova menjek?

-          Az már nem az én dolgom – mondta nyugodtan a szavakat, és még véletlen se nézett Janice-re, körbepillantott az apró helységben, ahol minden koszos volt kivéve az ágyat és az asztalt.

-          Tizenhét évig együtt éltünk – borult ki a nő -, és most kidobsz? Igen, hazudtam, de csak Juliet miatt. Be akartam neki bizonyítani, hogy az áldozata nem volt hiábavaló, vagyis…

-          Nem volt hiábavaló? – hangsúlya furcsa volt. – Nem volt hiábavaló? – ismételte újra, immár hangosabban.

-          Nem úgy értettem - magyarázkodott és közben kezeivel hevesen gesztikulált. – Hanem úgy, hogy én is akartam hozni egy áldozatot, érte, tudom, ez meg sem közelíti azt, amit ő tett, de akkor is. Azt akartam, hogy minden úgy történjen, ahogy ő elképzelte!

-          Ez mind szép és jó, de engem átvertél. Cloé-t átverted, mindenkit becsaptál és… - nehezen hagyták el száját a szavak -, én, már nem tudlak szeretni!

-          William – könyörgött a nő, és közelebb lépett a férfihez, kezéért nyúlt mire ő hátrált egy lépést. – Ne tedd ezt – sírta. – Becsaptalak, igen – lehajtotta fejét kézfejét szájához támasztotta -, de tudnod kell, hogy az évek során megszerettelek. Életem szerelme lettél, akárcsak Julietnek voltál.

-          Igen,de honnan tudjam, hogy nem hazugság ez is, mint annyi más, amit mondtál az évek során, annyiszor szerettél már, nevettél rám, mosolyogtál és… Menj el kérlek! – ismét nyugodtan beszélt, nem kiabált, nehéz volt neki, de nem volt hajlandó megbocsájtani, egyszerűen képtelen volt kimondani azt a két szót, így inkább tagadott mindent, és kerülte a szemkontaktust, tudta, ha belenézne Janice kék szemeibe ott vége lenne mindennek, kínozta magát. – Menj! – mutatott az ajtóra.

-          Miért csinálod ezt? – nézett rá könnyes szemekkel. – Tudom, hogy hazudsz, tizenhét év után nem tudsz becsapni!

William csak megcsóválta a fejét, és továbbra is az ajtóra mutatott, neki elvei voltak, amiket könnyedén feladhatott volna, de ő nem volt olyan ember. Őt arra nevelték, hogy ragaszkodjon az elveihez és úgy is tett. Janice így egy motelba kényszerült.

A lovaglás után, ami igen jól ment, még a kezdő Mike-nak is. Cloé meginvitálta a férfit egy kis frissítőre.

-          Adhatok még valamit? – kérdezte tőle a teraszon ülve. – Valami süteményt esetleg? – mosolygott.

-          Azt elfogadom. Igazából elég édesszájú vagyok – somolygott.

Cloé megpakolt két kis tányért mindenféle finomsággal, amit csak talált, majd törökülésben elhelyezkedett a fonott székben, szemben Mike-al.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit – mondta egy falat lenyelése után.

-          Van valami terved a jövőre nézve?

-          Csupán annyi, ha betöltöm, a tizennyolcat le akarok lépni innen. Túl sok volt már a dráma, a baleset, az emlékeim elvesztése, plussz a… - elhallgatott egy percre -, a családi dolgok. És te mit tervezel?

-          Pár hónapig biztosan maradok – kezdte, majd nyelt egyet -, aztán visszamegyek Kanadába és keresek valami nekem való állást.

-          Mert ez nem neked való?

-          Nem arról van szó – védekezett. – De imádtam a régi munkám, elmennék cukrásznak is akár, de ha megint séf lehetnék, az lenne a legjobb persze – mosolygott.

Egész sokáig beszélgettek, jól megértették egymást, Cloé már-már úgy érezte talált egy második Clarkot magának. A szócsata egy percre abbamaradt és Mike hosszasan figyelte Cloét, majd közelebb hajolt hozzá, amit a lány először nem tudott mire vélni.

-          Csak le akartam söpörni ezt itt – mondta és finoman hozzáért a lány arcához, és ajkaihoz eltávolítva onnan egy kis morzsa darabot.

-          Ohh, köszönöm – Cloé szájához kapta kezét és ujjaik összeértek, tekintetük találkozott, fejük pedig közeledett egymáshoz. A férfi majdnem megcsókolta, de ekkor Bree lépett ki a teraszra, ami mindkettejüket megrémítette. Cloé hirtelen felpattant a székről, Mike pedig elnézést kért és távozott.

Hetekkel később William születésnapi partyja után kerültek ismét közel egymáshoz.

-          Tetszett a buli? – kérdezte Cloé mikor már mindenki távozott. A lépcsőfordulóban álltak.

-          Igazán… - kereste a szavakat -, nagyszabású volt – felelte végül.

-          Szóval nem tetszett – mosolyodott el a lány.

-          Azt nem mondtam – emelte fel mutatóujját -, csak én inkább a visszafogott stílust kedvelem.

Beszéd közben Cloé arcát fürkészte, ő pedig finoman beleharapott ajkába. Mike igazán jól mutatott öltönyben és a jól megszokott borosta nélkül is.

-          Értem – válaszolt kurtán. – Én most megyek - mutatott fel és elindult a lépcső felé.

Mike egy szót se szólva elkapta a lány kezét, majd utána lépett egy lépcsőfokot.

-          Muszáj? – kérdezte somolyogva és puszit nyomott a lány arcára, arrébb söpörte haját nyakát részesítve csóközönben, végül pedig válla hegyét.

-          Nem! – felelte nagy nehezen Cloé. Finoman megcsókolta a férfit, ajkaik épphogy összeértek, elhúzódott és mosolyogva ennyit mondott: Gyere te is.

Összekulcsolta ujjaikat, majd elindultak felfelé. A szobaajtó előtt Cloé megállt egy percre, mielőtt benyitott hátrapillantott a férfira, aki elővette legszebb mosolyát, mire a lány kuncogott egyet és beinvitálta szobájába. Alig csukták be maguk mögött az ajtót Cloé gyors mozdulatokkal segítette le a férfi zakóját, ami a földön végezte. Aztán megcsókolta, először édesen, hevesen, majd lassan. Úgy érezte egész életében erre várt. Mintha mindeddig iszonyatos szomjúság gyötörte volna, ami most végre elmúlt. Mike végigsimított haján, majd nyakán hozzáért finom, puha bőréhez, amitől olyan érzése támadt, mintha apró áramütés érte volna. A lány karjait Mike nyakába fonta, majd megszakította a csóközönt és az ajtónak dőlt, ingjénél fogva közelebb húzta a férfit, aki olyan szenvedéllyel csókolta meg, hogy lábai beleremegtek, érzelmeit próbálta ezzel kifejezni, amik egyre hevesebbé váltak. A férfi leseperte Cloé válláról ruhája pántját és lassan, lágyan csókolgatni kezdte azt, minden egyes mozdulat után a lány éjfekete szemeibe nézett, amik szinte mosolyogtak rá. Cloé ujjaival Mike dús hajába tűrt és mindketten egyre jobban élvezték a heves csókcsatát. Végül a férfi csípőjénél fogva felkapta a lányt, akinek lábai automatikusan Mike dereka köré fonódtak. Mindkét kezével a férfi arcát simogatta és apró csókokat lehelt ajkára, haja előrebukott és mintegy függönyként védte Mike arcát az ablakon át beszűrődő esti holdfénytől.

A követező két hónap tökéletes boldogságban telt Cloé számára. Nem tudta érdekelni semmi Mike-on kívül. Apját természetesen sajnálta. William nem volt a régi, de szépen lassan kezdte megtalálni önmagát. Janice azóta is egy motelben élt. Néha próbált beszélni Cloéval, aki az időjáráson és egyéb érdektelen dolgokról el is beszélgetett vele, de semmi személyeset nem mondott el.

-          Nem értem én ezt – kezdte egyik éjjel Mike. Cloé karján feküdt és békésen szuszogott -, bármit is tett azért még az anyád.

-          Elmondtam már neked, hogy mit tett – felelte rövidre zárva a dolgot.

-          Hülye legyek ha értem – csóválta a fejét. – Ő csak azt tette, amire Juliet kérte, hogy élje az életét helyette, ha valakire haragudni akartok apáddal, akkor az ő legyen…

-          Tényleg bolond vagy – pillantott rá Cloé.

-          Akkor magyarázd el!

-          Átvert mindenkit…

-          Mert Juliet ezt kérte tőle – hangsúlyozta még egyszer.

-          Egyáltalán miért a testvérét hívta, hisz’ sose voltak jóban…

-          A másik kérdés, hogy Juliet miért segített, ha úgysem voltak jóban - tárta szét kezeit.

-          Mi vagy te? Valami bíróság? – nevetett.

-          Csak kérdeztem – védekezett.

-          Mindent én sem értek jó?! De tény, hogy nem ez volt a tisztességes. Juliett meghalt, neki már sajnos, teljesen mindegy volt. Apa pedig át lett verve. Nem tudom, mire lenne szüksége ahhoz, hogy megbocsájtson.

-          És ha ő megbocsájt, akkor te is? Szóval az oviban vagyunk? Azért utálod, mert a másik is utálja?

-          Héé, erről szó sincs. Tudom, hogy az anyám, de ő szajkózta mindig, hogy fő az őszinteség… Erre kiderül, hogy egy teljesen másik személy.

-          Azt hiszem, annak sem fogsz örülni, amit én mondok – terelte a témát.

-          Mert mit akarsz mondani? – kérdezte és a hasára fordult, majd könyökére támaszkodott és Mike szemébe nézett.

-          Lassan vissza kell mennem Kanadába – mondta egy levegővel -, és szeretném, ha velem jönnél.

-          Micsoda? De hiszen, még nem vagyok tizennyolc, addig sehova sem mehetek – esett kétségbe a lány.

-          Akkor megvárjuk, míg betöltöd… - mosolygott és megcsókolta kedvesét.