Huszadik fejezet - The End.

Olyan, mintha még csak most kezdtem volna el írni az elejét, és máris itt a vége :) Köszönöm, mindenkinek, aki végig olvasta és volt olyan kedves, hogy véleményt formált róla, a legvégéről annyit, hogy lehet kicsit elkapkodott lett, azért remélem, tetszik, néhol kicsit szappanos, de azért nem az a tipik ;). Jó olvasást ^^.

10 évvel később

1995

Furcsa dolog a sors, igazából meghatározhatatlan valami, amiben sokan, még csak nem is hisznek. Cloé Swift se gondolta volna hajdanán, hogy felnőtt kora első éveit Kanadában tölti. Aztán pedig cukrász lesz belőle. Rengeteget dolgoztak, de Mike-al végül meg tudták nyitni az éttermüket, ami később egy cukrászdával bővült. A tíz év szinte egy szempillantás alatt eltelt, és most ismét Newcastle felé repültek.

-          Ideges vagy?

-          Ugyan – legyintett -, épphogy. Hiszen apa nem akart elengedni. Azóta örültem, ha karácsonykor beszéltünk, most pedig beállítunk hozzá egy unokával? – nézett a jobbján szunyókáló babára. – Szerinted mennyire fog kiakadni? – kérdezte szemeit meresztgetve.

-          Csak nyugi – csitította Mike -, ha más nem, a baba megpuhítja, higgy nekem – mosolygott és megcsókolta Cloét.

A repülő pár óra múlva landolt Newcastle apró repülőterén, majd onnan egy taxival jutottak el a rég nem látott Swift farmra.

Cloé szállt ki elsőnek, majd kiemelte a gyerekülést, míg Mike kifizette a taxist. Pár percig álltak az udvaron a házat bámulva.

-          Be is megyünk? Vagy csak megfigyelni jöttünk – kérdezte a férfi.

-          Nem vagy vicces – grimaszolt a nő. Mike nyomott egy puszit a homlokára, majd átkarolta vállát és elindultak a bejárat felé, Cloé bátortalanul kopogott párat.

Egy ismeretlen nő nyitott ajtót.

-          Miben segíthetek? – kérdezte.

-          Cloé Swift vagyok. Apához jöttünk!

-          Ohh – lepődött meg, a középkorú szőke hölgy és beinvitálta őket. – Azonnal szólok Mr. Swiftnek – azzal elindult fel a lépcsőn.

-          Hová lett Bree? – súgta Mike.

-          Honnan tudnám?! – nézett rá, az idegességtől kitágult pupillákkal.

Végül a lépcsőfordulóban megjelent William. Jóval őszebb és kopaszabb volt, mint az utolsó találkozáskor.

-          Apa! – kiáltotta Cloé, a boldogságtól furcsa hangon. Átadta a babát Mike-nak, gyors léptekkel felszaladt a lépcsőn és William nyakába ugrott.

-          Annyira hiányoztál! – suttogta az idős férfi és szorosan magához ölelte lányát, majd elsimította arcából haját és alaposan megszemlélte. – Te jó ég! Mennyit változtál.

Cloé könnyes szemekkel Williamre pillantott.

-          Úgy sajnálok mindent!

-          Akár csak én, kicsim.

-          Üdv, William – szólt közbe Mike, és szabad kezével intett egyet.

-          Gyere apa, be kell mutassak neked valakit – hadarta és elindult lefelé. Apja csak lassan, sántikálva tudta követni, az idő múlása igencsak meglátszott rajta. – Menjünk a nappaliba – mondta Mike-nak.

A férfi elhelyezkedett egy fotelban, ölében a gyerekülésben szundikáló tündérkével. Cloé közben lesegítette apját a lépcsőről és leültek a kanapéra. Az idős férfi megbabonázva nézte a kisgyermeket.

-          Ő itt – szólalt meg Cloé -, a kis unokád – mosolygott könnyeit nyelve.

-          Juliett Rogers – vette át a szót Mike.

-          Juliett..? – kérdezte meghatódva.

-          Igen – bólogattak -, Jules.

-          Olyan büszke vagyok rád kincsem – fordult lánya felé, közelebb húzta és belepuszilt a hajába.

-          Köszönöm! Ha nincs ellenedre, pár napig maradnánk.

-          Még hogy nincs ellenemre? ? Többet el se engedlek benneteket – nevetett, majd a nevetés, köhögésbe fulladt.

Cloé is mosolygott, de Mike aggodalmas pillantásokat vetett felé.

-          Minden rendben van apu? – kérdezte végül.

-          Persze, csak eljárt felettem az idő, főleg így egyedül.

-          Anya sose jött vissza? – csóválta a fejét.

-          Két évvel azután, hogy elmentél felkerestem, de azt mondták elköltözött, és azóta se  tudom, hol van. Veled azért tartja a kapcsolatot?

-          Néha kapok tőle leveleket. De nem ír a borítékra címet, így nem tudom hova válaszoljak.

-          A kicsiről sem tud – csóválta fejét Mike, miközben karjába vette ébredező lányát. – Megfogja William? – mosolygott.

-          Szabad? - csillant fel a szeme, akár egy kisgyereknek, mikor ajándékot kap.

-          Persze apa, csak vigyázz a fejére – felelte Cloé.

Mike óvatosan átadta a csöppséget és leült a felesége mellé.

-          Emlékszem ám, még arra, mikor te voltál ilyen kicsi – mondta és apró grimaszokat vágott unokájának.

Cloé csak nevetett, majd hirtelen eszébe ötlött valami:

-          Hópihe él még?

-          Persze, megvannak a lovak, csak már öregek, mint én – felelte, de le sem vette szemét az ébredező kislányról. – Kimehettek megnézni őket, én szívesen vigyázok a manóra – ajánlotta.

-          Köszi, apa – nyomott egy puszit a férfi erősen borostás arcára, majd megfogta Mike kezét és elindultak kifelé, de az ajtóból még visszafordult. –  Biztos, hogy rendben lesztek?

-          Még szép – bólogatott William -, úgyis össze kell barátkoznunk.

-          Gyere – bíztatta Mike.

Nem voltak sokáig távol, alig egy fél órát. A lovak már igencsak megöregedtek, vágtázni nem lehetett velük. Hópihe tekintetéből látszott, hogy az idő vasfoga őt is megviselte.

-          Annyira jó itt – kezdte Cloé, miközben visszafelé tartottak.

-          Hazatértél – mosolygott a férfi.

-          Úgy valahogy! Ígérd meg, hogy sűrűbben jövünk majd.

-          Eddig sem miattam nem jöttük – emlékeztette.

-          Tudom – bólogatott búsan-, egyébként gondolkodtál már az ötletemen?

-          Az étteremláncról?

-          Igen, akkor nyithatnánk itt is egyet, és még többet láthatnám aput.

-          Meg Jules is a nagyapját.

-          Pontosan – helyeselt.

-          Majd még átgondoljuk – felelte Mike és mielőtt beléptek a házba megcsókolta Cloét. – Jó látni, hogy boldog vagy!

-          Szeretlek – suttogta.

-          Hol van az én szemem fénye? – kérdezte Cloé a nappaliba lépve.

-          Itt nincs – állapította meg a férfi, látván, hogy a szoba üres.

-          Itt vagyunk – hallatszott William hangja. Éppen a teraszról lépett a konyhába, karján a mosolygó babával. Még óvatosabban és lassabban ment, mint általában. – Körbevezettem kicsit.

-          Remek – szólt Cloé és elvette Williamtől lányát.

-          Üljetek le – kérte őket, majd maga is helyet foglalt.

-          Nos, mint látjátok, eléggé megöregedtem, ki tudja, mennyi van még hátra, és nem bírnám, ki ha egy ilyen csendes házban és egyedül kellene meghalnom! Ezért eldöntöttem, hogy rá hagyok mindent – mutatott Cloé ölében a kicsire -, a házat, a birtokot, a pénzt, amiből akár itt is tudtok még egy éttermet nyitni – célozgatott -, tizennyolc éves koráig ugyanis ti rendelkeztek mindennel, tietek a családi örökség!

Vége.