Harmadik fejezet

-          Még hogy homokos – mondta. – Nevetnem kell! Jó pasi vagy.

-          Kegyednek még nem tűnt fel, hogy a jó pasik ötven százaléka meleg? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

-          Clark – kezét arcához kapta s megcsóválta fejét. – Az isten áldjon meg.

-          Remélem, nem veszi sértésnek. Igazán kedvelem a kishölgyet, de nem tűnt fel, hogy csaknem hét éve ismer, de még sose beszéltem barátnőről? – Lassú, séta tempóban ügettek a lovak felfelé egy dombon.

-          Azt hittem megrögzött agglegény vagy – kezdte -, vagy esetleg arra vársz, hogy betöltsem a tizennyolcat.

Felértek a dombtetőre s visszanéztek a sok fehér alpakára, amik rikítottak a zöldben. Szép volt, akár egy csendélet.

-          Sajnálom, hogy félreértett. Ha rajtam múlik, a barátságunk megmarad – mosolyodott el.

-          Ne viccelj, én kérek elnézést. Csak tudod az a baj, hogy mindent és mindenkit félreértek. Lassan tizennyolc éves leszek, de még nem voltam szerelmes, vagyis… - elpirult.

-          Ohh, kegyed még nagyon fiatal! Bőven van ideje megtapasztalni ezeket a dolgokat. És ne higgye, hogy az a szerelem, mikor epedezik valaki után. Jajj, dehogy. Kishölgy, a szerelem az mikor mindkét fél hasonlóképp érez a másik iránt, nincs fenntartás, nincsenek miértek – magyarázta lelkesen kezével hadonászva.

-          Nem néztem volna ki belőled egy ilyen beszédet – billentette félre fejét és elmosolyodott. – Tudod, nemcsak a szerelemről van szó. A legtöbb barátnőm, már rég elvesztette a szüzességét, én viszont úgy érzem, így halok meg – mondta ki nyíltan.

-          Cloé drága, erről igazán nem velem kellene beszélnie – kezdte. Ezért is kedvelte a lányt. Nem köntörfalazott, ami a szívén az a száján. – Ugyanakkor a két dolog, a szerelem és a szex szorosan összefüggnek. Tudom, a mai világban ezt nem éppen így látja, de így van. Nem vagyok túl öreg, de megéltem ezt, azt.

-          Clrak, olykor úgy érzem maga a legjobb barátom – mondta és karját kinyújtva megérintette a férfi vállát.

-          Magácskának rengeteg barátja van – jelentette ki. – És nyugodtan tegezhet továbbra is.

-          Én is mondtam már számtalanszor, nyugodtan tegezz.

-          A szülei nem néznék jó szemmel – pillantott oldalra.

-          Mint mondtam, nem érdekelnek a szüleim.

-          Azért ezt így ne jelentse ki. Nemsokára a magáé, elnézést, a tiéd lesz – helyesbített -, ez mind – tárta szét a karját. – Ha minden jól alakul, persze – fejezte be és elindul lefelé a dombról barna paripája nyerített egy nagyot.

Cloé megkésve követte.

-           Ezt hogy értetted?

-          Gondolj bele! Apádon múlik minden, ha ő úgy ítéli meg, könnyen lehet, hogy mégse lesz tiéd a gyönyörű Swift birtok. Így én a helyedben az utolsó „percekben” még inkább kedvébe tennék a szüleidnek.

A lány elgondolkodott, majd gyorsította a tempót. A lovak vágtába kezdtek.

-          Már megint neked van igazad – szólalt meg végül.

-          Csak gondold át, mi a fontosabb.

-          Mindig is erre a birtokra vágytam – gondolkodott hangosan miközben Clark leszállt a lóról és kinyitotta a kaput. Cloé a barna szépség kantárját fogva átvezette a lovat, majd visszaadta a férfinek.

-          Nekem még van egy kis munkám, ha nem haragszik.

-          Ha magázol, haragszok! – mondta és viccesen, állát megemelve elfordította fejét.

-          Akkor, ha megbocsájtasz, én még maradok, vagyis maradnom kell – mondatát egy mosollyal zárta.

-          Viszlát, később – intett a lány, és a lovat megsürgetve elsietett, nyomában porzott a kitaposott ösvény.

Hazaérve Hópihét bevezette az istállóba, az egyik munkás készségesen felajánlotta, hogy ad neki vizet és friss szénát, így neki nem kellett ilyesmivel bajlódnia, mehetett egyenesen a konyhába keresni valami harapnivalót.

Ahogy belépett a ház ajtaján már észrevette, hogy apja kalapja a fogason lóg, tehát itthon van.

-          Apu?! – kiáltott el magát, és becsukta maga mögött az ajtót.

-          A konyhában – jött a válasz.

Szülei egymással szemben ültek a konyhaasztalnál.

-          Mi ez a kupaktanács? – kérdezte meglepetten. Szülei nem sok időt töltöttek kettesbe, főleg nem beszélgettek, csak ha a farmról volt szó.

-          Nagyanyád meglátogat bennünket! – jelentette ki William.

A hír hallatán Cloé-nak is le kellett ülnie. Mrs. Swift, őszes, idős, picike asszony volt, de annál keményebb. Évente kétszer találkoztak vele karácsonykor, valamit a születésnapján. Most egyiknek sem volt itt az ideje.

-          És mi ügyben teszi tiszteletét az öreglány?

-          Cloé!  - szólt rá az anyja. – Ne beszélj így a nagyanyádról.

-          Hagyd csak Jules – kontrázott rá William -, ez esetbe neki van igaza – sóhajtott. Az öreglány - nézett Cloé-ra -, nem óhajtotta közölni, hogy miért jön, de állítólag halaszthatatlan! – mondta furcsa hangsúllyal, majd szemeit körbeforgatta.

Mrs. Swift – ahogy mindenki szólította –, az év nagy részét a Brown farmon töltötte, ami igen messze esett Newcastle-től. Akkor költözött oda, mikor férje Jack – William apja-, szívelégtelenségben meghalt. Unokája születése előtt egy évvel. Az-az egy év pont arra volt elegendő, hogy Mrs. Swift eldöntse, nem marad tovább férje birtokán, fiára és annak családjára hagy mindent.  Egy nagyon kedves gyerekkori barátja John Brown pedig felajánlotta neki, hogy legszebb éveit, nyugalomban, az unokák ricsajától messze töltheti vele, a saját birtokán.

Mrs. Swift természetesen kapva kapott az alkalmon. Mindenki úgy tudta, végtelenül szerette megboldogult férjét, és ugyan valóban táplált iránta halovány érzéseket, John volt fiatalkori szerelme. Házasságukat a háború meghiúsította, mire a férfi visszajött a frontról Mr. Swift már feleségül vette szíve hölgyét. Öreg korukra viszont ismét egymásra találtak.

Azt azonban senki sem tudta, hogy miért tesz meg az idős hölgy egyedül ekkora utat, mi lehet az a halaszthatatlan dolog, amiért tiszteletét teszi régi otthonában.