Második fejezet

Cloé Swift tisztában volt azzal, milyen jó élete van. Nem csak otthon volt általában középpontban, hanem az iskolában is. Lassan tizenhét éve élt ezen a világon, de panasz még nem sok hagyhatta el a száját. Mint hozzászokott, mindig és mindenki azt leste, mire van szüksége. Egyetlen egy hely volt csupán, ahol kibújt önmagából és hosszú, loknis, barna haját lófarokba kötötte. Mégpedig a legelők, mikor hófehér paripája hátán kivágtatott a zöld mezőre teljesen megváltozott.

 Tudta a ló hű barát, de semmiképp sem rabszolga. Imádta Hópihét, tíz éves korában kapta a telivért. A ló ugyan a Hópihe nevet viselte, mert messziről tényleg úgy festett akár a frissen hullott hó, közelebbről nézve mégis inkább szürke volt, de akkor is gyönyörű.

Cloé-t mindig elbűvölte a ló, és a hatalmas puszták szépsége. Gyakran a munkásokkal együtt volt kint. Olyankor rá sem lehetett ismerni. Némelyik munkással pedig különösen jó kapcsolatot ápolt.

-          Már megint Clarkhoz mész? – kérdezte Juliett egy meleg vasárnapi délelőttön.

-          Probléma? – kérdezett vissza a lány flegmán.

-          Túl sok időt töltessz vele – felelte, és töltött némi teát a bögréjébe.

-          És az neked miért fáj? Ő legalább megért, nem úgy, mint azaz átkozott Jeremy Abrams…

-          Az Abrams fiú nagyon jó családból származik, igazán jól járnál vele – közölte az anyja. Cloé tisztában volt azzal, hogy már kisgyerekkorukban megálmodták a frigyüket, de nem vonzódott hozzá.

Nekem nem kell Jeremy. Az egy bunkó anya, ha ismernéd, tudnád, de attól, hogy néhanapján együtt ebédelsz az anyjával az meg dicséri neked, még nem ismered. Most pedig ha megbocsájtasz. Clark már vár rám – fejezte be a mondatot, és kiviharzott a konyhából, faképnél hagyva anyját. A nappaliban felkapta lovaglósisakját, és máris ajtón kívül volt.

A villa közelében állt egy istálló melyben a család lovai, és egyéb háziállatok laktak. Cloé nagy erőfeszítések árán kinyitotta a robosztus ajtót és belépett a poros helységbe. Egymás mellett sorakoztak a lovak. Először apja, fekete nősténye, majd anyja gesztenyebarna paripája, végül az ő Hópihéje. A tüneményes állat prüszköléssel fogadta. Cloé közelebb lépett, hozzá, és megsimította a ló nyakát, beletúrt sörényébe, fejét pedig orrának támasztotta. Az állatok, főleg a lovak valahogy elvarázsolták, olyankor nem volt ugyanaz az úri lány. Csupán egy gyerek, aki rajongott kedvencéért.

Nyikorogva nyílt ki a karám ajtaja, majd kivezette a lovat az istállóból. Felpattant a hátára, és már indult is. Clarkkal általában a déli legelőn találkoztak. A férfinek legtöbbször ott akadt munkája az alpakákkal. Amint kiért az udvarról, gyorsabb tempóba kezdett s egy idő után már vágtatott. Lóháton szabad volt, nem voltak szabályok, csak a ló és ő. Egyedül vele kellett összehangolódnia, és ez mindennél jobban ment neki. A kitaposott ösvény mellett fák sorakoztak, amik egyre gyorsabban süvítettek el mellette. Végül megérkezett a fehér kerítéshez, melyen átugratva máris a déli legelőn volt, az alpakák között. Ritka ronda állatok voltak, és nem mellesleg rendkívül lusták.

-          Clark – kiáltott a távolba.

A zöld puszta közepén, egy középmagas barna férfi kapta fel a fejét.

-          Miss Swift – intett a kalapjával, majd felpattant a közelben álló sötétbarna telivérre.

-          Ma mettől meddig lesz a verseny? – kérdezte széles mosoly kíséretében a lány.

-          Ahogy kegyed óhajtja – felelte a férfi. Barna haján megcsillant a reggeli napfény mosolya pedig mindennél szebb volt.

Cloé-t lenyűgözte egyszerű, mégis nagyszerű öltözete. Általában egy kopott farmert, és inget viselt, de a melegre, való tekintettel az ing legtöbbször nem volt begombolva, így látni lehetett izmos felsőtestét.

-          Hát akkor a kerítésig és vissza – jelentette ki, majd ajkába harapott és a férfi sötét szemeibe pillantott.

-          Rajt! – kiáltotta el magát Clark.

Megindult a verseny. A lovak patája dobálta a földarabokat, fej-fej mellett haladtak, és végül egyszerre értek vissza a kerítéshez.

-          Nyertem! – mondta a lány.

-          Csak szeretné, Miss, mint mindig most is döntetlen – mosolygott a férfi.

Több mint hét éve ismerte a lányt. Jól megértették egymást. Míg a többi munkás, elkényeztetetnek nevezte, és mind inkább kerülte Cloé társaságát, addig Clraknak sikerült megismerni, milyen is valójában a lány.

-          Na,jó, de, csak mert szeretlek! – fekete szemeivel a férfire nevetett és megütötte vállát.

Clark is rajtafelejtette szemét egy percre a lányon, ő ezt valamilyen jelnek vette, és lóháton ülve közeledett a férfi felé. Kissé megdőlt, hogy szája elérje a borostás arcot. Már majdnem megcsókolta, mikor a férfi arrébb húzódott, és Cloé kis híján lebillent a lóról.

-          Mi volt ez? – kérdezték egyszerre.

-          Miért hajoltál el? – vette át a szót a lány.

-          Miért akartál megcsókolni? – hüledezett Clark.

-          Ez akkora probléma? – kérdezte, miközben visszanyerte egyensúlyát Hópihe hátán. – Sokkal jobban érzem magam veled, mint bárki mással.

-          Ez megtisztelő – kezdte kínosan a férfi -, de úgy hiszem, a szülei nem lennének elragadtatva egy ilyen kapcsolattól.

-          Nem érdekelnek a szüleim!

-          Miss, az viszont érdekelhetné, hogy meleg vagyok – nyögte ki végül s arrébb ügetett a paripával.