Hatodik fejezet

Sajnálom, hogy csak most lett új fejezet, és azt is előrebocsájtom, hogy nem épp a legjobb, szóval lehet újraírom, de manapság nem vagyok épp a toppon, így nem tudom mikor lesz következő! Amint javulok, ismét nekiállok :) xoxo

A helyzet már-már komédiába csapott át, egyfajta tragikomédiába, hiszen Juliett sosem hitt igazán istenben. De mégis imádkozott, jobban, erősebben, mint annak előtte bármikor. Így hát mikor megtudta, mi történt, szörnyű dolgot tett. Nem lánya hogyléte felől érdeklődött, csupán arra volt kíváncsi anyósa túlélte-e a balesetet. A kellemes férfihang a vonal túlsó végén őszinte részvétet nyilvánított, a nő arcán pedig halovány mosoly jelent meg. Lelke megnyugodott, titka biztonságban volt a sírban. Miután ezt tisztázta, csak azután érdeklődött Cloé iránt. A férfi a telefonba arra kérte, fáradjanak a kórházba, amilyen gyorsan csak tudnak.

Riasztotta Williamet, és száguldottak a kórházba.  Nem volt szíve, vagy inkább bátorsága otthon közölni a férfival, hogy édesanyja nincs többé. A kórházig várt. Megfogalmazta magában, mit is fog mondani, majd újra, és újra. Végül a váróba lépve kibökte.

-          William – szólította meg a férfit -, mondanom kell neked valamit. A mentős a telefonban közölte, hogy édesanyád, nem élte túl a tragédiát – mondta egy levegővel.

-          Mi… Micsoda? – döbbent le a férfi.

-          Nagyon sajnálom drágám! – Megpróbálta megölelni, de a férfi ellökte magától.

Homlokán izzadságcseppek jelentek meg. Forgott vele az egész kórház, majd párás lett a levegő a falak is izzadni kezdtek, millió kis izzadságcsepp kezdett el legördülni a fehér csempéken. William nem bírta tovább feleségét félrelökve kirohant a levegőre. Nem volt képes felfogni. Az anyja, az a nő, aki felnevelte, akinek, ugyan voltak hibái, de abban biztos volt, hogy szerette, most nincs többé, hogy lehetne ezt feldolgozni?  Agyában gondolatok hosszú sora jobbra-ballra cikázott, érzései majd szétfeszítették testét. Háttal a falnak dőlt, majd lecsúszott. A hűvös beton szinte sütötte. Térdeit szorosan mellkasához húzta, és némán zokogott a kórház parkolójában. Könnyek nélkül ugyan, de annál több fájdalommal. Alig kapott levegőt, végül erőt vett magán, felállt és visszasétált a folyosóra. Anyját már elveszítette, de lányáért még küzdöttek, ezt nem felejthette el. Egyenesen próbált állni a fehér csempékkel kirakott, rideg helység közepén. Juliett egy narancssárga műanyagszéken ült. Térdére támaszkodott, és folytak a könnyei.

-          Nagyon sajnálom anyádat Will – suhogta alig hallhatóan.

-          Kérlek, ne hazudj! – mondta kurtán és rá se pillantott.

A nő nyelt egy nagyot.

-          A lányunk… - nézett könny itatta szemeivel férjére.

-          Tudom – felelte, és próbálta elnyomni könnyeit. Ami csak nagy erőfeszítés árán sikerült neki. Az érzések, amelyek kavarogtak benne, egyszerűen leírhatatlanok voltak. Egyik percben tíz centivel a föld fölött járt, tekintve, hogy lánya él. A másik percben, már a pokol forró talaján lépkedett, egy gyerek volt, aki elvesztette édesanyját.

Mindeközben egy kékeszöld helységben, fehér köpenyes emberek Cloé életéért küzdöttek. A lány csúnya fejsérülést szerzett, szíve percekig nem dobogott, és egyik karját is eltörte. Mikor behozták a kórházba nem volt magánál, percekkel később újra életet leheltek szívébe, ekkor arra számítottak a lány magához tér. Az orvosok bíztak benne, hogy komolyabb, maradandó baja nem lett, hiszen fiatal erős szervezet, de nyugtalanította őket a tény, hogy a lány nincs magánál.

-          Cloé Swift hozzátartozói? – egy orvos lépett ki a folyosóra.

Cloé szülei egyszerre ugrottak elé.

-          Ugye jól van? – kérdezte Juliett.

-          Egyelőre nincs magánál, de az életfunkciói erősek. Bemehetnek hozzá – felelte az orvos.

Óvatosan léptek a kórterembe, levegőt alig mertek venni. Cloé látványa pedig rettenetes volt. A lányból csövek lógták ki, karja be volt gipszelve, fején pedig egy nagy kötés takarta el sérülését. Egy apának és egy anyának talán nincs is annál szörnyűbb, mintha egyetlen gyermeküket ilyen állapotban látják. Juliett nekidőlt a férfinek, belemarkolt ingébe és a vállába fúrta arcát. Nem is bírt az ágyra nézni. Sajgott a szíve, bármit megtett volna azért, hogy ne a lánya feküdjön ott, akár ő maga is helyet cserélt volna vele. Csak ne Cloé lett volna. Önmagát is hibáztatta, hiszen, ha ő sok-sok évvel ezelőtt nem keveredik bajba, Mrs. Swiftnek semmi oka nem lett volna arra, hogy elrángassa a lányt, és akkor a baleset sem történik meg. Persze érezte, hogy ez a logika kicsit nyakatekert, Williamnek pedig egy árva szót sem szólt, csak átölelte, a férfi karjaiba zárta feleségét, és szőke hajára fektette arcát, beszívta a jól ismert illatot, ami valamelyest megnyugtatta. Éjt nappallá téve ültek a lány ágya mellett Clark is bejárt a kórházba, beszélt Cloé-hoz hitte, attól, hogy kómában van, míg észlelheti a környezetét, és hallhatja őket. Ezért beszélt hozzá, amikor csak ott volt, elmesélte, hogy vannak az állatok a farmon. Hópihével kijárt lovagolni csak azért, hogy róla is tudjon áradozni a lánynak. Kitartó volt, annak ellenére, hogy William és Juliett lassan kezdték feladni a reményt.

-          Doktor úr, mondja, kérem, mennyi az esély rá, hogy még magához tér?

-          Alig egy hónap telt el! Nyugodjanak meg, még van esély a teljes gyógyulásra. És a múltkori fiatalembernek igaza van – Clarkra célzott. – Ha beszélnek, hozzá az nem árthat! Sőt...

Az orvos kiment, William pedig elment ebédelni, így Juliett maradt Cloé ágyánál. A csövek egy részét már eltávolították, vékony karjába azonban még futott egy infúzió. Bőre megfakult, haja fénytelen volt és több kilót fogyott. A nagy fehér ágyban szinte elveszett teste. Anyja végig fogta a kezét és ismét imádkozott. Tudta, hogy mekkora álszentség, de ha egyszer bevált… Minden nap mikor William ebédelt, ő letérdelt Cloé ágyához. Még szorosabban fogta kezét, behunyta szemeit és elmotyogta a maga kis imáját. Egyszer odáig merészkedett, hogy beült a kápolnába. Kérlelte istent, adja vissza kislányát. Majd fenyegette, végső elkeseredésében pedig arra gondolt, ez az ő büntetése, amiért rossz ember volt, amiért olyan dolgot tett, ami visszafordíthatatlan, és amiért anyósa halálát kívánta, most bűnhődnie kell.

William a büfében szintén érzéseivel küzdött. Valamint azzal, hogy nyitva tartsa a szemét. Mióta Cloé kómában volt egy éjszakát se sikerült végigaludnia. Folyton azt álmodta, hogy lánya beszél hozzá, és mindenkihez. Ott van ő, csak bezárva abba a tehetetlen testbe. Ez mindennél jobban megrémisztette és az utóbbi napokban nem is próbálkozott az alvással.

Míg felesége álomba sírta magát, ő az internetet bújta különböző tanulmányokat olvasva. Sok használható, vagy bíztató dolgot persze nem talált. Volt, aki azt írta: tíz év után makkegészségesen tért magához, más emlékezet kiesésre panaszkodott, megint más pedig súlyos agykárosodással ébredt csak fel. És ott vol Cloé az ő egyetlen lánya. Már attól borsódzott a háta, ha arra gondolt többet nem ébred fel, hogy többet nem hallhatja, önfeledt kacaját és hangját. Visszagondolt azokra az időkre, mikor még valóban kicsi volt, mennyi mindent máshogy csinált volna, mennyivel több időt töltött volna lányával. Ezek a gondolatok is elkeserítették, hiszen oda már nem mehetett vissza, és nem tudott változtatni sem azon, ami elmúlt. Az emlékek szinte égették elméjét, felrémlettek benne a szebbnél szebb képek, majd mind elsárgult és elhalványult akár egy papírkép.

Az órák, napok, hetek csak vánszorogtak. A várakozás és a bizonytalanság volt az egész helyzetben a legszörnyűbb, ott ültek minden egyes nap a korházban, képesek lettek volna bármire, de mégse tehettek semmit, csak vártak, türelmesen. És egy nap a várakozás meghozta gyümölcsét, éppen Clark beszélt Cloé-hoz mikor a lány szempillái megrebbentek. Karján a szőrszálak egyenként égnek álltak, pislogott párat, majd határozottan kinyitotta szemét, és a férfire pillantott.

-          Cloé, jóég! – pattant fel az ágy melletti székről. – Mr. Swift, Juliett jöjjenek gyorsan! – kiáltotta.

Ott álltak mind az ágya mellett, boldogságuk azonban nem tartott tovább pár percnél.

-          Kik maguk? – kérdezte  a lány őszinte érdeklődéssel a hangjában.