Hetedik fejezet

-        Hogy érted szívecském? – Juliett közelebb lépett az ágyhoz.

-        Amnéziája van! –közölte a nyilvánvalót William. – Clark, kérlek, hívj egy orvost.

-        Máris – felelte a férfi.

-        Amnézia? – ismételte Cloé. – Az mi is pontosan?

-        Édes Istenem – szörnyülködött az anyja, és szemével a plafont fürkészte.

-        Semmire sem emlékszel? – kérdezte William.

-        Azt se tudom, mire kellene – tárta szét karját a lány.

Clark visszatért egy magas, fiatal orvossal a nyomában. A férfi első dolga az volt, hogy Cloé szemébe világított, megfogta csuklóját és órájára meredt, majd megszólalt.

-        Felteszem, rám sem emlékszel… A nevem Dr. Ben Norton, kérem, ne ijedjenek meg – hátrafordult és Cloé szüleihez intézte szavait. – El kell végeznünk néhány vizsgálatot, de az ilyen balesetek után gyakori az átmeneti amnézia.

-        Azaz átmeneti, mit takar? – szólalt meg a lány.

-        Mivel minden eset más, ezért az időtartam is mindig változó – felelte.

A lány fentebb húzta magát az ágyon és remegő kezeivel beletúrt barna hajába. Majd tenyerét szájára tapasztotta és sóhajtott egy nagyot.

-        Gondolom ők a szüleim – mutatott az ágy végében álló két személyre.

-        Az ismerkedéssel még ráérünk – szólt az orvos. – Előjegyezlek MR vizsgálatra és még egy alapos neurológiai kivizsgálás sem fog ártani – hadarta és elindult az ajtó felé.

-        Köszönjünk doktor úr – mondta William.

-        Ugyan. Pár perc múlva visszajövök.

-        Elárulnák legalább a nevemet?  - nézett végig a szobában álló embereken.

Az idősödő, őszes férfit az apjának vélte, a mellette álló fiatalos szőke hölgyet pedig az anyjaként tudta elképzelni. Szem mégis a harmadik személyen akadt meg. A magas, barna hajú férfinek, különös kisugárzása volt, a lány már attól elpirult, hogy kék szemeivel a férfi ránézett.

-        Cloé Swiftnek hívnak! 1968.február 14-én születtél Newcastle-ben – válaszolt Juliett. A lány bólintott egyet.

-        Anyádat Juliett Defoe-nak hívják. Én pedig William Swift vagyok – hangja lágyan csengett, nem akarta megriasztani lányát azzal, hogy elárulja ő maga is megrémült a helyzettől.

-        És ő ki?

-        Clark vagyok, Clark Rogers, a szüleid farmján dolgozom – vette át a szót -, kedvelsz engem – mosolygott bíztatóan, mire a lány szája is felfelé görbült.

-        Tehát ti vagytok a családom – állapította meg.

William bólintott. Dr. Norton ismét benyitott a szobába.

-        El is vinném a kishölgyet – mondta. – Addig fölösleges itt ácsorogniuk, menjenek le a büfébe és egyenek valamit – átsegítette Cloé-t egy tolószékbe és kigurította a szobából.

-        Lehet, hogy még várakozni kell egy kicsit,tudod a gép napokra előre be van táblázva – magyarázta, majd megnyomta a lift hívógombját.

-        Akkor mire fel fogadnak ilyen hamar? – érdeklődött.

-        Hát – kezdte és betolta Cloé-t az időközben megérkezett liftbe -, az apád igen nagy tekintéllyel bír Newcastle-ben, így mikor meglátták a Swift nevet… azt hiszem, érted.

-        Érdekes – mondta kurtán a lány. – Szóval módos családból származom?!

-        Nos, az enyhe kifejezés, de inkább majd ők mesélnek, ne egy idegentől tudd meg a részleteket – felelte az orvos. Megállt az „MR” felirattal ellátott ajtó előtt és helyet foglalt egy műanyag széken.

-        Vár velem? – kérdezte meglepődötten.

-        Igen – mosolygott-, Dr. Smith, a főorvos melléd osztott be.

-        Értem. A hölgy… vagyis – gondolkodott kicsit - az anyám, azt mondta ’68-ben születtem… Most milyen évet írunk?

-        1985-öt.

-        Akkor még 18 éves sem vagyok. Ahogy elnézem, maga se lehet több 22-nél…

-        Akörül, igen – nevetett –, igazából még rezidens vagyok, ezért is „dajkállak” téged, de, hogy is jön ez ide?

-        Csak úgy – felelte a lány, és fekete szemeivel az orvosra pillantott.

A beszélgetés abbamaradt. A kínos csend alatt Cloé a szobájában látott férfire gondolt. Clrak hosszas barna haja tetszett a lánynak, elképzelte, milyen lehet, mikor a szél játszik vele, vagy megcsillan rajta a nap. Behunyta szemeit és látni vélte a tulajdonképpen ismeretlen férfit, amint a napsütésben lovagol. Talán nem is képzelgés volt, hanem emlékkép, ezt nem tudta és ideje sem volt ezen töprengeni, ugyanis nyílt az ajtó és őt szólították. A gép olyan hangokat adott, akár egy űrhajó, de maga a vizsgálat teljesen fájdalommentes volt.

A következő ajtón, ami előtt Dr. Norton leparkolta az „EEG” felirat állt. Itt is várakozniuk kellet, de tűrhető időn belül sorra került. Az eljárást nem éppen a legkorszerűbb eszközökkel végezték, és tovább tartott, mint az előző, majd negyvenöt percig kellett mozdulatlanul feküdnie egy ágyon, egy csendes szobában ügyelve arra, hogy el ne aludjon. Végtagjai a mozdulatlanságtól elmacskásodtak. A fejére rögzített érzékelők pedig nem működtek tökéletesen így a vizsgálat még több időt vett igénybe.

Miután ezen is túl volt az orvossal elindultak vissza a szobájába.

-        Ugye nem fájt egyik sem? – kérdezte kedvesen.

-        Nem – felelte a lány mosolyogva -, csak kisség soká tartott.

-        Igen, sajnos az efféle vizsgálatok időigényesek.

-        Lesz még valami hasonló? – érdeklődött a lány.

-        Először megvárjuk ezeknek az eredményét. Viszont terápiára holnaptól járhatsz is.

-        Milyen terápiára? – kérdezte már a liftben ülve.

-        Dr. Elizabet Hodge, kiváló pszicho terapeuta, több amnéziás betegen is segített már.

-        Ohh, nem hittem, hogy dili dokihoz kell, majd járjak… - hangja csalódottságot tükrözött.

-        Ne keseredj úgy el! Elizabet csak segíteni fog, hogy mihamarabb visszatérjenek az emlékei – próbálta vigasztalni Cloé-t.

A lányt azonban nem hatották meg szavai. Visszatérve a kórtermébe kis magányra vágyott, így megkérte a házaspárt és Clarkot, kicsit menjenek haza.

Szülei nehezen ugyan, de ráálltak a dologra, végre egyedül maradt gondolataival. Juliett, William és a helyes férfi előtt még véletlen se mutatta, de az igazság az volt, hogy ordítani tudott volna. Emlékeit ugyan elvesztette, de azt tudta, hogy 17 évig volt egy jó élete. Megvolt mindene, bizonyára voltak tervei a jövő illetően, most azonban nincs semmije, csak a nevét és a születési dátumát tudja, ami vajmi kevés egy csaknem felnőtt nő számára.

Szülei ránézésre kedves embernek tűntek, de róluk sem tudott semmit, az égegyadta világon, akár gonoszak is lehettek, verhették gyerekkorában, vagy akármilyen szörnyűséget is tehettek. Nem tudta, miért gondolt mindjárt a legrosszabbra, de talán a történtek előtt is pesszimista volt. Felemésztették a kérdések, a rengeteg kérdőjel, ami az agyában kavargott. Némelyikre azonban nem is akarta tudni a választ.

Azt sejtette például, hogy érez valamit a jóképű munkás iránt, de arra a kérdésre, hogy van-e köztük valamit félt választ kapni, hiszen ránézésre a férfi jó pár évvel idősebb volt nála, akár már menyasszonya vagy gyereke is lehetett.

Elmélkedés közben az ágy mellett álló szekrényből elővett egy tükröt, félve pillantott bele. Még az sem tudta hogy néz ki. Óvatosan maga elé emelte az apró tárgyat és meglátta a sápadt arcát, ami zsíros hajával kifejezetten rosszul mutatott. Úgy érezte ennek zavarnia kellene, de jelen pillanatban nem is ez kötötte le, sokkal inkább arra figyelt, hogy orra hasonlít az apjaként megismert William orrára. Szeme állásáról pedig Juliett jutott eszébe.

-        Ezek szerint, nem fogadtak örökbe – futott át az agyán. – Az már valami – mosolygott magában.

Gondolatai sokáig zavarták, nehezen tudott tőlük elaludni, de mikor végre sikerült, álmodott. Nem tudta miről, de érezte, hogy dühös. Felébredvén, az izzadtság átitatta kórházi köpenyét az álomból pedig semmi konkrétum nem maradt meg. Hátára fordult, tenyerét homlokára tette, nagyokat sóhajtott és a plafont nézte. Tudta, hogy beszélt valakivel, de nem emlékezett, arra miről, csak annyi maradt meg, hogy az idegen unszimpatikus volt számára és a dolog, amit mondani akart fontos volt, de őt nem érdekelte. A foltok, amik rémlettek csak még több kérdőjelet szültek.

Hátáról az oldalára gördült, lábait mellkasához húzta és előre meredt. Nem tudott semmit az életével kapcsolatban, lebegett a semmiben, mintha valaki kihúzta volna lába alól a talajt. Semmi nem kötötte senkihez, tulajdonképpen senkinek érezte magát. De nem volt igaza, sokan szerették, sokaknak hiányzott volna, ha nem tér magához. Jelenleg minderről fogalma sem volt, de idővel családja, barátai és Dr. Hodge segítségével összerakta élete darabkáit, akár egy kirakóst és olyan dolgokról is tudomást szerzett, amiről talán nem kellett volna. A baleset után Cloé Swift más ember lett.