Nyolcadik fejezet

Hejho, kedves olvasók! Lehet, hogy már ti is unjátok, mert nekem kezd uncsivá válni az egész sztori, viszont úgy tervezem, hogy a következő két részben kis izgalom is jön végre a történetbe. Addig is itt a következő a fejezet, ami hát... döntsétek el ti, hogy milyen lett! xoxo

Az elkényeztetett, gazdag kislány eltűnt. Részben azért is, mert Cloé nem tudta, hogy valaha is létezett. Családja sok mindent elmesélt neki, de azokból az információkból, csak száraz tényeket tudott meg. A legtöbbet Clark meséi segítettek. Beszélt Cloé-nak a farmról, az állatokról, legelőkről és mindenről, amit a lány szeretett, kivéve Hópihét. Azt szerette volna, ha rá magától emlékszik.

-          Tudod a déli legelő a legszebb, ahol a zöld fű színét megtörik a fehér alpakák. Kisebb csoportokban legelnek és olyan, mintha az ég zöld lenne, a bolyhos alpakák pedig bárányfelhők.

-          Alig várom, hogy láthassam – felelte a lány.

-          Két nap kishölgy, és már otthon is leszel – mosolygott a férfi, nem is titkolván örömét.

-          De előtte még lesz egy terápiám. Mi több – pillantott az órára -, Elizabet már most is vár – lerúgta magáról a takarót, és megindult az ajtó felé. – Apuék mikor jönnek vissza? – kérdezte még gyorsan a férfitől.

-          Mire végzel a doktornőnél, biztosan itt lesznek.

-          Te pedig elmész – közölte tényként és becsukta maguk mögött szobája ajtaját.

-          Valamiből meg kell élnem – válaszolta Clark.

-          Ha hazajutok – kezdte -, új munkaköröd lesz – vigyorgott.

-          Igen? – emelte fel szemöldökét. – Jó tudni!

-          Engem fogsz szóval tartani! Mert, ahogy nézem, nem sok barátom van. Rajtad és az ősökön kívül senki sem látogatott meg. Így arra a következtetésre jutottam, hogy te vagy az egyetlen barátom.

-          Ugyan, dehogy! Rengeteg barátod van.

-          De annyira nem jók, hogy eljöjjenek látogatóba. Úgy vélem sok haverom van, akik talán otthon felhívnak telefonon, de arra lusták, vagy nem szeretnek annyira, hogy a kórházba eljöjjenek! Ne vágj ilyen képet – kérte -, nincs ezzel semmi baj, hiszen úgyse ismerném meg őket. Ideje lesz új barátok után néznem, akiket immár meg fogok válogatni, olyanokkal akarom körülvenni magam, akik eljönnek a kórházba, akikkel a szomorúságon is osztozhatok – monológját félbe kellett szakítania, megérkeztek Dr. Hodge rendelőjéhez. – Jó utat hazafelé – vetette még oda a férfinek.

-          Okosan a terápián – búcsúzott Clark.

Cloé benyitott a rendelőbe, ami nagyban eltért a kórház többi részétől. Először is a falak színe barackvirág színben pompázott, a függöny élénksárga volt, míg a bútorok egytől egyig mélybarna színűek voltak. Kellemes volt belépni az apró helységbe.

-          Szia Cloé! – nézett fel Elizabet a papírmunkából. – Hogy vagy? Foglalj helyet kérlek.

-          Jó napot! – köszönt a lány, majd leült egy bőr fotelbe. – Köszönöm, jól vagyok. Vagyis inkább változatlanul – túrt bele barna fürtjeibe.

-          Tisztáztuk, hogy ez egy hosszú folyamat lesz, nem? – nézett Cloé-ra és átült a kanapéra.

-          De- bólintott -, nem is siettetni akarom, viszont már több hete járok ide és a lázálmokon kívül semmi egyéb…

-          Higgy nekem, azok a lázálmok, lassan, de biztosan össze fognak állni!

-          És mikor?

-          Mikor? Én azt nem tudom neked megmondani, de egy gyógyulási folyamat, mindig rendkívül időigényes. Nézd csak meg a karod. Szilánkosra tört nemde? – A lány bólintott. – két hete még egy ceruzát sem tudtál megfogni, ma pedig már írni és enni is tudsz…

-          Igen, de szánalmasan lassan!

-          Lényeg, hogy tudsz Cloé, kérlek, ne légy türelmetlen.

-          Rendben.

-          Mondd, mi maradt meg az álmokból?

-          Valakivel egy kocsiban utaztam, de nem tudom kivel. Mondani akart nekem valami fontosat, de nem tudom mit…

-          Eddig jó – lelkesedett -, még valami esetleg?

-          Érzésekre emlékszem inkább, mint tényekre – felelte a lány immár becsukott szemmel.

-          Mit éreztél?

-          Dühöt…

-          Az iránt, akivel utaztál?

-          Igen – bólintott -, és… és érdektelenséget.

-          Ezt fejtsd ki!

-          Számára volt csak fontos az, amit mondani akart. Én nem akartam tudni, majd… mindenem fájt.

-          Remekül csináltad. Nyisd ki a szemed.

-          Ez közvetlen a baleset előtt volt ugye? –nézett a nőre.

-          Valószínű.

-          Ezért lenne jó, ha valaki elmondaná, kivel és hova utaztam, de hiába kérdezem a szüleim –hangja dühödt volt.

-          Jobb volna, ha magadtól ugrana be, nem gondolod?

-          Persze, de sokkal egyszerűbb lenne, ha elmondanák –pufogott.

Beszélgettek még. Majd az egy óra letelt. A doktor azt javasolta Cloé-nak keressen otthon naplót. Hátha vezetett a baleset előtt, abból könnyebb lenne összerakni az apró darabokat.

-          Mindent köszönök Dr. Hodge – kezet fogtak.

-          Csak a munkámat végzem, és ne feledd, minden héten visszavárlak, még nem adtam fel Cloé! Elismerem, hogy a sérülésed súlyos, de nem lehetetlen, hogy egyszer visszakapod a régi életedet.

A lány mosolyogva bólintott és kilépett a rendelőből, ahol Clark várta.

-          Hát te? – csodálkozott rá.

-          Mr. Swiftnek és Julietnek dolga akadt, megkérdet, hogy maradjak veled.

-          És mi lesz azzal „nekem is élnem kell valamiből” ? –mondta gúnyos mosollyal.

-          Nagyon vicces - grimaszolt. – Az apja, ma ezért fizet, legeltetés helyett.

-          Ohh, csak nehogy engem is kivigyél valami mezőre – nevetett.

-          Majd megpróbállak nem összekeverni egy alpakával.

-          Igazán hálás leszek érte – viccelődött a lány és elindultak a folyosón. – Szóval engem kell istápolnod…

-          Nem így nevezném, ahogy mondtad barátok vagyunk. Szívesen vagyok veled.

-          És csak barátok vagyunk? – mosolygott kacéran, majd vállával a férfinek dőlt.

-          Tehát erre sem emlékszel?

-          Mire? – kérdezte érdeklődve.

-          Lényegtelen – legyintett és kitárta a lány előtt szobája ajtaját. – Igen, csak barátok.

-          Remek, biztosan te voltál a legjobb barátom, olyan jól megértessz. De most nem erről akarok veled beszélni – mondta és egy mozdulattal lófarokba kötötte haját, majd törökülésben az ágyára ült.

-          Na, ne csigázz! – emelgette szemöldökét és ő is helyet foglalt.

-          A baleset! Mesélj nekem, a balesetről kérlek. Megőrjít, hogy abból az álomból csak fekete foltok maradtak meg.

-          Nem tudom kishölgy…

-          És ne szólíts így, nem vagyok már kicsi!

-          Régen szeretted – lepődött meg a férfi. – De rendben… Cloé erről a szüleiddel kellene beszélned, talán tudatosan nem mondtak részleteket.

-          Őszintén… a szüleim nagyon kedvesek, de úgy érzem, folyamatosan titkolóznak, most se tudom például, hogy hol vannak. És az anyám folyton úgy viselkedik, mintha félne attól, hogy visszatérnek az emlékeim.

Cloé csak a levegőbe beszélt, a sötétben tapogatózott. Fogalma sem volt róla, szavainak milyen súlya van! Juliett valóban félt. Félt attól, hogy Mrs. Swift a baleset előtt elmondta titkát lányának, csak ő nem emlékszik… egyelőre. Ezért is tanácsolta Williamnek, ne beszéljen Mrs. Swift haláláról Cloé-nak.

-          Will drágám, így is olyan zaklatott. Lehet, hogy egy haláleset még jobban felkavarná.

-          Gondolod?

-          Szerintem semmi szüksége egy plusz teherre.

-          Igazad lehet felelte a férfi.

Azért is maradtak el a kórházból, mert Mrs. Swift búcsúztatóján vettek részt. A hölgyet végül hamvasztották, és csupán a szűk család jelent meg, Mr. Brownal kiegészülve. Valamint a nő ügyvédje, aláíratott Williammel egy papírt, melynek hála pár héten belül postán fogják megkapni a végrendeletet, és a leveleket.

-          Miféle levelek?  - kérdezte Juliet.

-          Anyám mindenkinek személyre szóló levelet írt – olvasta a papírról William.

A nőnek erős lélekjelenlétre volt szüksége, hogy ne ájuljon el ott helyben. Mégse volt vége. Titka nem nyugszik csendben, a sírban. Mit is gondolt, egy ilyen nő, mint Mrs. Swift ne írna végrendeletet, amiben kitálal. Hogy lehetett ilyen naiv. A napnál is világosabb. Kifújta a levegőt, hosszú szőke haját kezével hátra simította és elvonult.

-          Minden rendben drágám? – kiáltotta utána William.

-          Persze – hazudta -, csak megviselnek a történtek. Ilyenkor jön rá az ember, milyen halandó is az élet.

Viszonylag könnyen lerázta férjét. És elhatározta a levelek nála fognak kikötni. Eközben Clark a kórházban Cloé-nak mesélt.

-          A nagyanyáddal utaztál volna Párizsba.

-          És ő hol van? –lepődött meg a lány.

-          Sajnos – nyelt egy nagyot -, nem élte túl. Idős volt már.

-          Hm… - megvakarta arcát - közel álltam hozzá?

-          Nem – csóválta a fejét -, Mrs. Swift ritka vendég volt a farmon. Most valami rendkívüli dolog miatt tett látogatást, de én, mint munkás erről nem tudok részleteket.

-          Érdekes. Köszönöm Clark – mosolygott. – Most mesélj még a farmról!

A férfi ismét belekezdett az áradozásra. Szavai elárulták imádja azt a birtokot. A két nap gyorsan eltelt és Cloé már otthon lábadozott. Anyja viselkedését továbbra sem értette, de amikor csak tudta figyelte a nőt. A legjobban a korai ébredéseit furcsállta, és azt, hogy folyton a postáért rohangált, de sohasem a házba hozta a leveleket. Bizonyossá vált, hogy a nő titkol valamit.

Clark mindent megmutatott a lánynak. Jártak az összes legelőn, megnéztek minden állatot, bejárták a házat, már az első héten.

-          Semmi? – kérdezte a férfi miközben a konyhában ültek egy csésze tea mellett.

-          De, egy valamire emlékszem – felelte csillogó szemekkel – Hópihére!