Kilencedik fejezet

Tudom, izgalmat igértem... hát ebbe még nem sikerált belecsempészni, de az agyamba már kicsit előrébb járok... és úgy tervezem, hogy lesz :D. Amúgy meg eddigi egykét fejezet óta, talán ez lett a legjobb, de ezt a ti tisztetek eldönteni, és komikért nem harapok ;) xoxo.

-          És még? – kérdezte örömteli arccal.

-          Arra, hogy fehér – nevetet. – De másra nem – arca komor lett.

A hetek hónapokká nőtték ki magukat, és helyzet változatlan maradt. Hópihén kívül a lánynak semmilyen emléke nem volt korábbi életéről. Csupán azt tudta, amit elmeséltek neki, illetve, amiket naplójában olvasott.

Ez egyfelől rendkívül, bosszantotta, hiszen ki szeretne új életet kezdeni tizenhét évesen? Mondjuk mindenki. Cloé így fogta fel a dolgot, egy új esélyként. Valamint jobban izgatta anyja titka, azon volt, hogy kiderítse. Juliet pedig épp az ellenkezőjére törekedett. Minden nap hajnalban kelt és a postaládához sietett. Két hétig játszotta ezt, a harmadik hét hétfőjén megérkezett a csomag. Nagy sárga borítékban voltak a levelek és a hivatalos papírok. Juliet természetesen nem a házba sietett velük, hanem az egyik üres, korábban munkások lakta házba. Azzal a ténnyel, hogy lánya figyeli őt nem kalkulált.

Pedig Cloé az ablakból észrevette anyját. Megpróbált észrevétlenül utána surranni, de a konyhában apja szóval tartotta.

-          Te, ilyen korán fent? – kérdezte meglepődve.

-          Nem tudtam aludni, így aztán… gondoltam kimegyek Hópihéhez – mosolygott.

-          Értem – lapozott egyet az újságban, és kortyolt a kávéjából -, hallottad ezt a szörnyű hírt? –pillantott Cloé-ra.

-          Miféle hírt? – toporgott egyhelyben, és az ajtó felé pillogott.

-          Sietsz valahova? Vagy randid van? – hunyorgott William.

-          Dehogy apu – legyintett a lány -, csak… mindegy. Milyen hírt olvastál?

-          Az elmúlt héten több farmert meggyilkoltak a környező birtokokon – szeme elkerekedett, ahogy olvasta a sorokat -, állítólag a rendőrség tanácstalan, nem tudják, mi lehet a gyilkos indítéka… - széttárta karjait.

-          Hmm, érdekes – hazudta -, de ha megbocsájtasz, most… - kezével a kijárat felé mutatott.

-          Persze – legyintett apja-, menj csak. Téged nem kötnek le az efféle hírek.

-          Később beszélgetünk apu – ígérte.

A folyosó végén felkapta cipőjét és kirobogott a házból. A hűvös reggeli szél csípte az arcát, de próbált nem törődni vele. Megszaporázta lépteit, hogy minél hamarabb eljusson az elhagyatott házig. Régebben Clark lakott ott, na, nem mintha ezt magától tudná, a férfi mesélte egy sétájuk során.  Ahogy haladt a kertben, a nap első sugarait már látni engedte. Halovány rózsaszínre festette az eget, Cloé pár másodpercig gyönyörködött benne, majd futásba kezdett, nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy lebuktassa anyját. De mégis későn érkezett, Juliett már az ajtóban állt szétnézett még a helységben és azon volt, hogy gondosan bezárja azt. Kívül is körbepillantott, kis híja volt, hogy nem látta meg Cloé-t. A lány hirtelen a ház mögé ugrott, így pont takarásban volt. Anyja ideges léptekkel távolodott tőle és rejtekhelyétől. Cloé megkerülte a kis házat és bekukucskált egyetlen ablakán.

Odabent mindent vastagon por fedett, kivéve egy bútort. Az ötfiókos szekrény legalsó fiókjának alján újnyomok voltak, melyek, akarva akaratlanul letörölték a vastag porréteget.

-          Be kell jutnom – futott át az agyán. – Clarknak biztos van kulcsa – elmélkedett tovább.

Szétnézett még a szobában, melynek nem volt túl bizalomgerjesztő látványa. A falakra meztelen nőkről ragasztottak posztereket. Az egyik sarokban egy régi hűtő, asztal és székek álltak, míg a másikban kád és mosdókagyló, melyet egy függönnyel lehetett elválasztani a szoba többi részétől. Arra gondolt a munkásoknak, akik a munka oroszlánrészét végzik, nem kellene ilyen körülmények között lakniuk. Nekik a nagy villában, minden szobához külön fürdőszoba áll rendelkezésükre.  Itt pedig egyetlen helységben van minden.

-          Nem helyes! - mondta ki halkan.

Majd azon volt, minél hamarabb eltűnjön a kis ház közeléből, hiszen ha ő meglátta anyját, az is megláthatja őt és elrejtheti máshova a csomagot. Ahogy baktatott vissza a ház felé valaki rákiáltott.

-          Kishölgy… Akarom mondani Cloé – Clark volt az. Sötétbarna lova hátán ült, és kalapjával a kezében integetett a lánynak, aki akaratlanul is elmosolyodott a férfi láttán.

-          Jó reggelt – kiáltotta, majd megvárta, míg a lóval közelebb üget.

-          Te ilyen korán fent? Mióta itt dolgozom, talán ha kétszer láttalak ébren hajnalban, hiszen még a nap is csak most nyújtózkodik – somolygott.

-          Akkor most már harmadjára látsz – mosolygott rá a lány.

-          És mit kerestél arra fele – nézett a távolban álló házra.

-          Lenne hozzád egy elég nagy kérésem – ujjait tördelte -, de nem akarom, hogy bajba kerülj miatta, szóval óvatosnak kell lennünk!

-          Mondd csak – bíztatta a férfi. Olyan régi alkatrész volt a farm életében, hogy nem igen tehetett volna olyat, amiért kirúghatják. Egyszerűen szükség volt rá.

Mindeközben Juliet visszatért a házba, észrevétlenül akart visszasurranni a hálószobába, de William a konyhából utána szólt. Szíve a torkába ugrott, szemeit egy másodpercre lehunyta és kifújta a levegőt.

-          Jó reggelt drágám, megijesztettél – mondta és kínok közepette férjére mosolygott.

-          Merre jártál - kérdezte a férfi –, látszólag nyugodt volt, harapott egyet a kenyérből és feleségére se nézve olvasta az újságot.

-          Úgy éreztem jót tesz egy kis reggeli séta – hazudta rezzenéstelen arccal és közelebb ment a konyhaasztalhoz.

-          Nocsak?!  Nem találkoztál Cloé-val? Ő is fent volt már idő előtt hat-héttel, állítólag Hópihéz ment.

-          Igen? – kerekedett el a nő szeme. – Nem, egyébként nem futottam össze vele.

-          Tudom, ám mi lehet a háttérben – szemüvege felett Julietre pillantott.

-          Mi? – kérdezte a legnagyobb nyugalommal, de arca kipirult, ahogy helyet foglalt egy széken.

-          Nemsokára itt van a szülinapom… talán szervezkedtek valamit? – hangja rejtélyes volt. – Ti lányok, mindig túlbonyolítjátok ezt az egészet. Pedig már számtalanszor elmondtam kedves, hogy nekem elég egy általatok sütött torta.

Juliet csaknem elmosolyodott, de aztán azt is magyarázhatta volna. Alig hitte el, hogy férje ennyire jó szándékú, de kiváló alibi ötletet adott neki.

-          Drágám, erről inkább nem beszélnék, had legyen meglepetés, jó? – mondta és lassan felállt a székről. Adott egy puszit férje homlokára és már indult is az emeletre.

A nő olyan gyors volt, hogy Williamnek esélye se volt viszonozni a kedvességet.

-          Hogy ma mindenki rohan – gondolta és ismét belemélyedt az újságba. Gondolatai továbbra is a gyilkos körül forogtak, és persze azon, hogy mennyi temetésre kell majd járniuk a következő hónapokban, hiszen a legtöbb gazdát ismerte, ha mást nem a gyűlésekről.

Kint az udvaron Clark és Cloé még mindig csevegtek.

-          Szóval nyögd már ki – kérte a férfi.

-          Be kell jutnom abba a házba – mutatott a távolba. – Tudod, ahol te is laktál régen. És meg kell jegyeznem borzasztó állapotok uralkodnak ott… - fintorgott.

-          Azt már utánam csinálták, én még az első években laktam ott, akkor még tiszták voltak a falak, és függönyökkel jobban szét lehetett választani az egyes részeket – magyarázta.

-          Lényegtelen – csóválta a fejét, néha előtört belőle az akaratosság, ilyenkor mindig visszafogta magát, és lágyabb hangnemre váltott. – Ne haragudj, nem tudom, honnan jön ez, de a lényeg, hogy tudsz nekem szerezni kulcsot? Vagy esetleg van neked?

-          Ha szétnézek otthon, biztosan megtalálom a régit – mondta. – Elkísérsz? Add a kezed – nyújtotta karját a lánynak -, felsegítelek.

-          Persze.

Ő is kinyújtotta kezét, és Clark egy határozott mozdulattal felsegítette maga mögé a lóra. Talán Clark háza állt legmesszebb a villától, de Cloé azt biztosan tudta, hogy az övé volt a legrendezettebb.  Fél szemmel a többi munkás otthonába is bekukucskált, ott mindenhol büdös zoknik és használt alsógatyák borították a földet. Clark háza azonban meglehetősen tiszta volt, és szag sem zavarta különösebben, mivel semmi kellemetlent nem érzett.

-          Helyezd magad kényelembe – kínálta hellyel. Cloé leült az ágya végébe és figyelte, ahogy a férfi keresgélni kezd. Minden szekrény –vagyis az a kettő, ami a szobában állt – minden fiókját kihúzta és feltúrta holmijait, végül az utolsó szekrény utolsó előtti fiókjában ráakadt a kis tárgyra.

-          Ezt kerestem – mosolygott és feltartotta a kulcsot.

-          Remek, akkor este miután lement a nap, kijövök ide hozzád, és elmegyünk ahhoz a házhoz.

-          Miért kell megvárni az estét… Várj csak… - gondolkodott el a férfi -, esetleg anyád miatt akarsz bejutni abba a házba?

-          Mit tudsz? – kérdezte érdeklődve és felállt az ágyról.

-          Semmit, nyugi – nevetett. – Csak láttam őt előtted, onnan sietett a villa felé.

-          Nos, részleteket nem mondhatok… egyelőre – tette hozzá -, de igen, köze van a dolognak anyához.

-          Szóval nyomozunk? – nézett a lányra összehúzott szemekkel.

-          Igen – pirult el.

-          Akkor, ha javasolhatom, most rögtön menjünk ahhoz a viskóhoz.

-          És miért is? Világos van, sokkal hamarabb lebukhatunk, mint este…

-          Ebben nem értünk egyet – csóválta a fejét -, anyád ugyan hajnalban kelt az elmúlt hetekben, de délutánig elő se dugta az orrát, és lehúzott redőnyökkel a szobája sötétjében kuksolt.

-          Jobb megfigyelő vagy, mint hittem – veregette hátba és elmosolyodott.

A férfi büszkén kihúzta magát.

-          Akkor akár indulhatnánk is, nemde?

-          Gyere! – indult meg az ajtó felé Cloé.

Alig tettek pár lépést a lóval, egy magas mexikói származású férfi borzasztó kiejtéssel Clark után üvöltött. Mondandójának lényege az volt, hogy Mr. Swift elrendelte az alpakák lenyírását, ami több napi folyamatos munka, és az ő dolgos kezére is szükség van.

-          Sajnálom kishölgy – kezdte -, a detektívmunka csúszik pár napot – vakarta meg fejét, és lesegítette Cloé-t a lóról. – Ha gondolod egyedül is mehetsz.

-          Mi tagadás, kíváncsi vagyok, de megvárlak, csakhogy lásd, kivel van dolgod – mondta szarkasztikusan.

A napok csak teltek, Cloé már-már azt hitte apja direkt ad ennyi munkát Clarknak, hogy még véletlen se lóghassanak együtt.  Az alpakák lenyírása után, még a birkákkal is meg kellett küzdeniük, addig Juliet titkára még mindig nem derült fény, ami a lányt egyre jobban zavarta. Néhány iskolai ügyet kellett elintéznie a városban, ezért beszaladt iskolájába, ahol több ismeretlen ismerőssel is összefutott. Lányok szaladtak oda hozzá üdvözölni, ölelgették és puszilgatták. Ők lehettek azok a híres barátok… Minél hamarabb próbált megszabadulni tőlük, majd egy szőke, magas lány állta útját.

-          Ugye jól vagy? – nézett rá könnytől csillogó szemekkel.

-          Benned kit tisztelhetek? – kérdezte nevetve a lány elérzékenyülésén.

-          Ja, persze, mondták, hogy amnéziád van. Ez annyira szörnyű… Lilly vagyok, a legjobb barátnőd. Borzasztó lelkifurdalásom van Cloé, el se tudod hinni. Amikor elindultál a nagyanyáddal, mi is elutaztunk a családdal. Európába mentünk, az öcsém minden áron látni akart, valami hülye focimeccset, így aztán mentünk mind. Ma értünk haza, be kellett jönnöm a suliba, de utána első utam hozzád vezetett volna – darálta. Alig vett levegőt a mondatok között Cloé már attól félt megfullad.

-          Nyugi már - nevetett -, így se-úgyse emlékeztem volna rád. Nem haragszom, csak azt hittem nincsen olyan barátom, aki a bajban is velem lenne.

-          Jajj, dehogy nincs! – ölelte át.

-          Az igazgatóhoz jöttél?

-          Igen – bólogatott -, úgy néz ki magántanuló leszek erre a fél évre.

-          Értem – hangja meglepett volt. – Én pedig a lemaradást akarom bepótolni.

Miután elintézték a papírmunkát, és letudtak néhány bájcsevejt az újonnan megismert barát ragaszkodott egy fagyihoz a parkban. Cloé csak egy hosszas rábeszélés után ment belel a dologba, inkább hazafelé vette volna az irányt. Ahogy sétáltak a parkban a szőke nyakigláb lány, majd az összes járókelő fiatalnak köszönt, és minden egyes alkalommal oldalba bökte Cloé-t ha ő nem tette.

-          Minek köszönjek? –védte magát. – Nem ismerem egyiket se.

-          Ne mond már, hogy őt sem ismered? – mutatott egy lépcsőn ülő fiatal fiúra Lilly.

A srác társaságában, több vele egykorú egyenruhás fiatal is ült.

-          Ő ki?

-          Jeremy Abrams – mondta lelkesen. – A gimiben mindenki arra vár, hogy végre összejöjjetek, ti lennétek az álompár.

-          Álompár? – kérdezett vissza. – Nem hinném, hogy azaz én stílusom.

-          Még szép, hogy a te stílusod – felelte és leültek egy padra a park közepén. Lilly hosszú, térdig érő zoknis lábát keresztbe vetette, és kacéran mosolygott az egyik lépcsőn ülő srácra.

-          Idejönni nem fognak? –érdeklődött.

-          Csak mosolyogj szépen.

Cloé megvakarta arcát, majd beletúrt barna fürtjeibe. Nézte egy darabig a lépcsős fiúkat. Majd tekintete elkalandozott, a park másik végében, végre egy olyan arcot pillantott meg, akit valóban ismert.

-          Ben – suttogta.

-          Hogy mondod? – kérdezte a szőkeség mellette, de rá se nézett.

-          Mindjárt jövök – vetette oda neki, és elindult a férfi felé, már messzebbről integetett neki, mire az orvos felfigyelt rá, és az utca közepén megállt, mosolygott egyet és visszaintett a lánynak.