Tizedik fejezet

-          Üdv – köszönt az orvos. – Hogy vagy? Rég láttalak a kórházban, mondjuk ez csak jó, de nem úgy volt, hogy terápiákra még visszajársz? – darálta.

-          Igen úgy volt – mosolygott lányos zavarában -, de belenyugodtam a jelen helyzetbe és másféle titkot izgatnak. Az emlékeim a múltba vesztek és kész – legyintett.

-          Nem tetszik ez a hozzáállás – csóválta fejét. – Elizabet az egyik legjobb szakember, ha kitartó lennél…

-          Tudom, tudom – forgatta szemeit, mindenki ezzel jön. De én új életet akarok, mert amit a régiről megtudtam nem tetszett, így azt semmiképp sem akarom folytatni – mondta.

-          Értelek – megvakarta enyhén borostás állát.

Cloé kerolos bőrében gyönyörködött, ajkába harapva mosolygott a férfire, valahogy a kórházban nem találta olyan vonzónak. Pedig szép formás feje volt és rendkívül rövid, tüskés haja.

-          Lenne kedved sétálni? – kérdezte végül a férfi.

-          Az összes betegeddel sétálni jársz? –pimaszkodott.

-          Csak a lányokkal, vagyis csak a csinos lányokkal – helyesbített és Cloé-ra kacsintott.

-          Megtiszteltetés közéjük tartozni – vicceskedett a lány -, jajj, de várj – kapott a fejéhez -, le kell ráznom azt a csajt – mutatott háta mögé -, maradj itt, ne mozdulj! – emelte mindkét tenyerét a férfi mellkasa elé majd megfordult és sebes léptekkel távolodott tőle.

Ben figyelte, ahogy szaladt. Feketekockás ruhája lebegett a szélben és jobban látni engedte lábait, a hűvös szellő miatta ruha alatt egy testhezálló nadrágot is viselt. A férfi zsebre dugott kézzel ált a park közepén mosolyogva figyelte a lányt és türelmesen várt.

Cloé közben visszaért a padon ücsörgő Lillyhez.

-          Ki azaz isten kinézetű tag, te kis sunyi? – bökött felé vigyorogva.

-          Dr. Ben – felelte kurtán és kidobta a kezébe olvadt fagylaltot. - Ha nem haragszol most el kell mennem…

-          Vele? – meresztette ki szemeit.

-          Igen – bólintott -, miért ne?! – vont vállat. – Jobban néz ki, mint az a Jeremy gyerek – fintorgott és válla felett a lépcső felé pillantott.

Lilly szólt volna, de Cloé belefojtván a szót folytatta:

-          Melyik tetszik neked? – emelgette szemöldökét és a lépcsős fiúk felé bökött.

-          A szőke – felelte megszeppenve. – Miért?

-          Várj itt! – vetette oda a padon ülő lánynak és megindult az épület felé.

-          Mi?...  Ne, Cloé! Mit művelsz? – kérdezte kétségbeesett hangon, de mér késő volt. Cloé odaért a fiúkhoz.

-          Szevasztok nagy arcok – köszönt rájuk.

-          Nocsak-nocsak. Cloé Swift – állt fel Jeremy.

-          Lehet, ti tudjátok, ki vagyok, de én egyikkőtöket sem ismerem, szóval visszább az agarakkal – mondta határozottan, majd a felegyenesedett fiúra pillantott, aki a hangsúly hallatán még fejét is elfordította.

-          Ezt megkaptad – röhögött az egyik egyenruhás ifjú.

-          Mindegy – vont vállat a lány és csípőre tette jobb kezét.

-          Akkor, miben segíthetünk? – hangzott a kérdés Jeremytől.

-          A szöszihez jöttem - mutatott a másik kezével a szőke hajú fiúra, aki hirtelen bele is túrt dús hajába.

-          Timothy – nyújtott kezet Cloé-nak.

-          Lényegtelen – utasította el a kézfogást. – Tetszik neked a padon ülő lány? Nem rossz, ugye? – tért a tárgyra.

-          Mármint Lilly? Hogyne tetszene – vigyorgott kajánul és rákacsintott.

-          Akkor leszel szíves megemelni a hátsód és odamenni hozzá!- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

-          És te kinek képzeled magad, hogy parancsolgatsz? – magasodott felé Jeremy.

-          Hagyd – állt fel végül Timothy is.

-          Nekem mondjuk, parancsolgathatsz. Légy az úrnőm – szólalt meg egy harmadik gyerek.

A másik kettő szóra se méltatta a lüke fiút, csak Jeremytől kapott egy taslit.

-            Szóval – szólalt meg Timothy -, már terveztem, hogy megszólítom…

-            Akkor ne csak tervezd – forgatta körbe szemeit -, hanem légy a tettek embere. Indulás – ripakodott rá.

A fiú felkapta zsákját, beletúrt hajába és kihúzva magát, majd elindult Lilly felé. Cloé, mint aki jól végezte dolgát, ujjaival integetett barátnőjének és visszaigyekezett Benhez.

-          Leszerveztél, egy randit a sétánk utánra? – kérdezte.

-          Ezekkel? jézus, dehogy! Csak a szösziknek segítettem, hogy egymásra találjanak – mosolygott kedvesen.

-          Ők az osztálytársaid, nem? – érdeklődött a férfi és elindultak a sétányon.

-          Csak voltak, meg gondolom a barátaim is, állítólag a lány a legjobb barátnőm, a nagyszájú paraszt, meg a pasim lett, volna…

-          Ha nem szenvedsz balesetet.

-          Nagyon morbid lenne, ha azt mondanám, hogy örülök neki – mondta.

-          Eléggé morbid, igen. –mosolygott kényszeredetten. - Van valami kifejezett oka?

-          Volt egy naplóm, kb. kamaszkorom óta vezettem, minden nap volt benne bejegyzés egészen a balesett előtti hétig, Clark szerint, onnantól kezdve nem írtam, hogy nagyanyám megérkezett… - kezeivel gesztikulálva magyarázott a férfinak, aki félbeszakította.

-          Ki az a Clark?

-          A barátom, vagy mondjuk inkább úgy legfőbb bizalmasom – mosolygott, ahogy róla beszélt. – Egyébként egy munkás a farmon.  De még nem fejeztem be, a lényeg, hogy az a lány, aki a bejegyzéseket írta, borzasztóan öntelt volt, azt hitte övé a világ és bármit megkaphat, persze a szüleim még mindig gazdagok, talán még mindig szeretném a birtokot, de semmiképp sem úgy, hogy az ölembe hulljon, el akarok végezni egy iskolát messze innen, ahol meglátom, mennyire tudok a saját lábamon is megállni. Érted szerintem, hogy mire akarok kilyukadni.

-          Persze – bólintott a férfi. – Nem akarsz apuci kislánya lenni.

-          Pontosan – vigyorodott el. – Rátapintottál a lényegre.

-          És milyen iskolába szeretnél menni?

-          Azt még nem tudom. De ki fogom találni, és saját erőmből érem el, hogy felvegyenek – mondta magabiztosan.

-          Néha azért még előtör a régi éned, nemde? – Közben kiértek a parkból és befordultak egy keskeny utcába.

-          Ne mondj ilyet! – nézett durcásan a férfi kékeszöld szemeibe, melyek nem voltak különösebben szépek, de arcával és bőrével együtt remek összhatást keltettek.

Cloé ment volna tovább az apró utcában, amelynek jobb oldalán egy pékség és más boltok, butikok álltak, a balon pedig lakóházak. Némelyik ablakot virágcserepek és bennük színes virágok díszítették, amire szükség is volt. A házak régi építésűek lehettek itt-ott a vakolat csúnyán lepotyogott, néhol a téglákat is látni lehetett. A földszinti lakók pedig rácsokkal védték ablakaikat a betörőktől.

A kis utca közepén Ben megállította a lányt, ő pedig szembefordult vele. A férfi két keze a lány két karján pihent.

-          Tetszel! – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

Cloé elpirult, nem nézett a férfi szemébe csak néha pillantott rá.

-          Hö? – nyögte ki végül a nem túl értelmes szókezdeményt. De nem értette saját magát, hiszen neki is tetszett. Az érzés kölcsönös volt.

-          Jól hallottad – mosolygott és előbukkantak fehér fogai. – Mondasz valamit, vaaagy… - billegette fejét.

-          Végül is minek tagadni?! – vont vállat és végre a szemébe nézett.

Ben talán egy fejjel volt magasabb a lánynál. Így mikor a férfi behunyta szemeit és szájával Cloé felé közelített, neki pipiskednie kellett, hogy ajkaik egy tökéletes csókban forrjanak össze. Cloé mindkét karját Ben vállára helyezte, és csaknem elolvadt az édes csókban. A férfi pedig dereka köré fonta hosszú karját és közelebb húzta csípőjéhez a lányt. A csókok egyre hosszabbak és hevesebbek voltak, ott az utca közepén egy sok ember lakta ház előtt.

Cloé első gondolata az volt, az ablakokból bárki leselkedhet és láthatják őket. Második gondolata pedig: Na és? Nézzenek csak – nevetett magában. Ügyet sem vetett a külvilágra, élvezte Ben finom csókjait, a férfi meglehetősen jól csókolt, persze túl sok összehasonlítási alapja nem volt, de tetszett neki. A másodperc tört részére nyitotta csak ki szemét a látvány azonban megriasztotta, nem az orvos nyakában látta kezeit. Clark állt vele szemben.

Karjait leeresztette és eltávolodott a férfitől. Jobb kezének ujjait szája elé kapta, majd zavartan körbepillantott.

-          Sajnálom - nézett Benre. És elfutott.

-          Na de… Cloé!! – kiáltott utána tanácstalanul. Ott ált az utca közepén karjait széttárva, de nem követte a lányt.

Cloé visszafutott kocsijához. Idegesen, remegő kezekkel kutatott a kulcs után táskájában, végül nagy nehezen kinyitotta az ajtót és beült.  Nay robajjal bevágta maga mögött, de nem indult el. Karjaival a kormányra nehezedett, állát pedig összekulcsolt ujjaira támasztotta. Kifújta tüdejében rekedt levegőt és az utcán járkáló embereket figyelte, követte őket szemével, amíg csak tudta, majd indított és visszarobogott a Swift farmra. Gondolatai össze visszakavarogtak. Főleg a két férfin elmélkedett. Úgy érezte egyedül kell maradnia.

Mihelyst hazaért az apját kereste. Végül a dolgozószobában találta rá.

-          Szia apu! – köszönt rá.

-          El tudtál intézni mindent? – kérdezett vissza anélkül, hogy lányára nézett volna. Szemüvegén keresztül valamilyen hivatalosnak tűnő okiratot olvasott.

-          Persze – legyintett türelmetlenül. – De azt szeretné kérdezni…

-          Na álljunk meg egy percre – végre Cloéra nézett. – Ki vagy te? És mit csináltál a lányommal? – nevetett.

-          Miért is? – kérdezett vissza, nem értette a viccet.

-          Te lány. Mióta élsz nem mondtál nekem ilyet, hogy „szeretném”. Azt se tudtam, hogy ismered ezt a szót.

-          Mint kiderült ismerem – mondta és erőltetett magára egy mosolyt. –Szóval Lillyvel sátorozni szeretnénk a –gondolkodott, hogy melyik legelőn nem futhat össze Clark-al -, a nyugati legelőn. Szabad? – harapdálta ajkát, ujjait begyét pedig egymáshoz ütögette. Türelmetlen volt.

-          Lilly és te… meg a sátorozás? – meresztette ki szemeit.

-          Nem szoktunk ilyet csinálni? –húzta félre száját.

-          Nagyon nem! – pislogott. – De örülök annak az új Cloé-nak. Gyere ide – intett felé kezével.

A lány közelebb lépett, végül apja ölébe huppant. William átölelte és puszit nyomott illatos hajába.

-          Menj csak – felelte. – Clark majd odaadja a felszerelést.

Cloé arcáról lefagyott a mosoly.

-          Nem szeretnék beszélni vele – mondta nyersen.

-          Összeveszetek valamin? Pedig olyan jól megvoltatok – értetlenkedett.

-          Semmi! Csak kicsit unom – hazudta. - Nem mutatnád meg te? – vette elő legszebb mosolyát.

William minden szükségeset odaadott a lánynak, aki végül Hópihe hátán ült a nagy zsákkal.

-          És Lily?

-          Ő kocsilva jön. Ott találkozunk - hazudott ismét. – Tudod ő meg a lovak – forgatta körbe szemeit.

-          Persze – mosolygott apja. – Jó sátorozást és nem kell sietned vissza – mondta.

-          Köszi apa – felelte a lány és elügetett a fehér lóval.

William egyik kezébe fogta szemüvegét, másikkal pedig lánya után intett. Cloé majdnem három napig időzött a legelőn, több tehénnel volt nézeteltérése, az állatoknak valahogy mindig útba volt a sátra, pedig a nyugati legelő is igen terebélyes. A harmadik nap már élelem szűkében volt, ezért is indult haza, egyébként még vígan el lett volna lovával. Hópihe rendkívül jó hallgatóság volt, egyrészt nem beszélt vissza, így aztán mindig egyetértett a lánnyal. Cloé kifejtett neki mindent a két a férfival kapcsolatban, hogy Bent szinte nem is ismeri, de máris csókolózott vele. És ott van Clark, aki már a legjobb barátja, mégse lép. Eldöntötte, nyílt lesz és rákérdez, mi a helyzet a férfival. Nem véletlen látta őt abban a szituációban, ez csak jelent valamit. Persze Ben sem megvetendő férfi sőt, a lány érzett is iránta valamit, de közel sem olyan vonzást, mint Clark esetében.

Hazaérvén első dolga - a zuhanyzás és szüleivel való bájcsevegés után persze -, Clark megkeresése volt. A házában rá is lelt. Óvatosan kopogott az ajtón hármat, majd meghallotta a férfi hangját.

-          Szabad!

-          Szia! – köszönt neki.

-          Hol a fenében voltál? – hangzott a cseppet sem kedves üdvözlés.

-          Sátoroztam Hópihével –mosolygott a lány, nem is törődve az előbbi hangsúllyal. Csak azt furcsállta, hogy a férfi épp egy nyakkendő megkötésével fáradozik.

-          Óó, remek – mondta kurtán.

-          De kérdeznem kell tőled valamit…

-          Odaadtam a kulcsot nemde? Már egyedül is megnézhetted volna, hogy mit rejteget az anyád – undok volt.

-          Mégis mi a bajod? És miért vettél pingvinruhát? – kérdezte ingerülten.

-          Amíg te élted világod egy mezőn, addig kiderült, hogy a mi farmunk az utolsó, ahol nem öltek meg senkit! Temetésre indulunk Cloé, inkább te is öltözz, neked is jönnöd kell.

A lány egy szó nélkül otthagyta a férfit, és visszaindult a villába, majd felvette ízléses fekete ruháját. Clark jól mondta.  A temetésre ő is hivatalos volt. Lent állt a bejárati ajtóban, apja kint ült a kocsiban, indulásra készek voltak, csak Juliettre vártak.

-          Anyaaaa! Kérlek! El fogunk késni – kiáltott fel, de választ nem kapott.

Bevágta az ajtót és leült teraszon egy fotelbe. A szél egész nap meg se mozdított a levegőt, így egészen meleg volt. A meleg és párás levegőhöz síri csend társult.  Egy munkás sem járkált az udvarban, mind a temetésre indultak. A csend egyre nyomasztóbb volt, Cloé pedig türelmetlen, nem értette anyjának mi tart eddig, már éppen azon volt, hogy felmegy és lerángatja, mikor a csendet egy éles hang szakította félbe. Minden bizonnyal egy pisztoly dördült.