Tizenegyedik fejezet

Érezte, ahogy a golyó belefúródik mellkasába. Látta akár egy lassította felvételt. A kis tárgy könnyedén átszakította bőrét, és, ahogy jött, a hátán úgy távozott. Apró vércseppek fröccsentek a szőnyegre, majd ruháját eláztatta a sűrű vörös folyadék. Csaknem élettelen teste a padlónak csapódott. Levegőért kapkodott és tenyerével megpróbálta lenyomni egyre inkább vérző sebét. A támadó nagy bakancsos lábával lerúgta kézfejét és a padlón fekvő mellkasára lépett. Pisztolyát annak fejéhez nyomta és szóra nyitotta száját.

Cloé a teraszon ülve összerezzent. Egész teste libabőrös lett, fejét hirtelen a lövés irányába kapta. William kipattant az autóból, Juliet pedig lerobogva a lépcsőn, feltépte a bejárati ajtót.

-          Mi az isten történt? – nézett lányára, majd Williammel találkozott a pillantásuk.

-          Apa, mit is mondtál – Cloé feje lassan apja felé fordult. – Hogyan ölték meg azokat az embereket?

-          Mi? – értetlenkedett.

-          A cikkben – mondta türelmetlenül.

-          Lelőtték őket – felelte lassan, miközben ujjait szája elé tartotta.

-          És itt kit lőttek volna le?  - rázta a fejét Juliett. – Mindenki a temetésen, van, csak mi maradtunk le.

-          Nem, nem mindenki – szólalt meg vészjósló hangon a férfi.

-          Claaaaaaark!!!! – ordította el magát Cloé. Azzal a lendülettel felpattant a székből, és mint akit puskából lőttek, rohanni kezdett. A terasz lépcsőivel nem vesztegette idejét, leugrott a három a fokról és futott. Szíve torkában dobogott. Vállára terített vékony sálat, időközben a porba dobta, és olyan gyorsan szedte lábait, hogy már alig kapott levegőt, de semmi pénzért nem állt volna meg. Nem hitte igazán, hogy Clarkal történt valami, csak megerősítés gyanánt akarta látni a férfit. Könnyei mégis utat törtek maguknak, futás közben egy laza mozdulattal letörölte őket arcáról.

Eközben a támadó, magas, göndör hajú férfi, még nagyobb fájdalmat okozott cipője talpával, pont ott taposott, ahol a bemeneti seb volt.

-          Mondja, ismeri Juliet Defoe-t?

Nem felet. Mert nem tudott, szeme alig résnyire volt nyitva, homályosan látta a férfit, aki még mindig fejének szegezte a fegyvert, pedig már teljesen felesleges volt, még ha akarta volna, se tudta megtámadni. Az erő teljesen elhagyta testét, úgy érezte végtagjain keresztül szivárog ki belőle, és egy darab hússá változik.

-          Nem kérdezem meg még egyszer – fenyegetőzött. – Válaszoljon!! – kiabálta. – Ismeri azt a ribancot? Juliet Defoe! – mondta lassan, kihangsúlyozva a nevet.

Válasz csak nem érkezett. A kép kezdett teljesen elsötétülni, már a hangokat is tompábban hallotta. A fegyveres az ajtó felé kapta fejét, feltehetőleg valami zaj zavarta meg. Otthagyta a férfit, aki körül már jókora vértócsa állt, és kiugrott az ablakon.

Nagy nehezen Cloé megérkezett Clark házához, kopogás nélkül rontott be, csaknem letépte az ajtót. A lihegést nem tudta abbahagyni kezével az ajtóba kapaszkodott és megpillantotta a padlón fekvő élettelen testet. Szólni akart, zokogni, sikítani, hogy apjáék meghallják, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Szemei elkerekedtek, és még a lélegzete is elállt.

-          Clark, édes istenem – a férfi mellé térdelt, mikor végre magához tért. – Clark – simogatta az arcát, karját, majd lerántotta az ágytakarót és a férfi sebére szorította. Összezavarodott, ez nem lehet valóság, csak egy rossz álom. Véres kezével hajába túrt, nem tudta mit tegyen, nem hagyhatja itt, de a villa túl messze van, ahhoz, hogy meghallják sikítását. Szétnézett a szobában, az éjjeliszekrényen megpillantott egy telefont. Másodpercek alatt, közelebb mászott hozzá, és lerántotta maga mellé. Egyik kezével a takarót szorította, másikkal pedig tárcsázott. Bepötyögte egymás után a három nullát, és várt.

-           Clark, könyörgöm, térj magadhoz! – fohászkodott a férfihez, könnyei szaporán potyogtak, a fekete festék pedig vékony csíkot húzott arcán. – Mi lesz velem nélküled? – sírta.

-          Hallo! – szólt a telefonba, egy gépies hang.

-          A mentőket kérném - felelte sírva.

-          Itt a newcastle-i mentőszolgálat, miben segíthetünk?

-          A nevem Cloé Swift, jöjjenek azonnal a Swift farmra, itt fekszik egy férfi, mellkason lőtték, rengeteg vért vesztett – hadarta és a padlóra szivárgott vér mennyiségét figyelte.

-          Lassabban hölgyem. Azonnal indulunk – kezdte a mély férfihang. – Megnézné nekem az úr pulzusát. Észlelhető még?

-          Igen – hüppögte a lány. Egy percre a padlóra tette a kagylót és Clark karja után kapott. A férfi öltönyt viselt, feltűrte ujját és hozzáért hideg bőréhez, egész testében megremegett, majd a csuklójára tapasztotta hüvelykujját.

-          Nagyon gyengén, de érezhető – vette vissza a kagylót. – Kérem, siessenek.

-          Értem, köszönöm, a kollégák, már elindultak. Nyugodjon meg. Viszhall.

Cloé köszönésre se méltatta a férfit, csak leejtette az eddig állával tartott kagylót. Talán jobb lett volna, ha beszél a férfihoz, de nem tudott szólni, csak zokogott, könnyei potyogtak és kapkodva szedte a levegőt. Közben hallotta, amint szülei autóval megállnak a ház előtt.

-          Biztos, hogy nem történt semmi a fiúval – magyarázta Juliet. – Biztos csak beszélgetnek. Már megint rémeket látsz Will – csóválta fejét.

Majd, ahogy meglátta lányát a vérben térdepelni, elállt a szava.

-          Uramisten! – hangzott William reakciója és lehagyva feleségét, aki a nyitott ajtóban lefagyott, Cloé-hoz sietett.

-          Apa – sírta a lány. – Már hívtam a mentőket, de nem tudom, mi lesz vele – arcát eltorzították a visszafogott könnyek.

-          Biztosan tudnak rajta segíteni - próbált bizakodó lenni, de elborzasztotta az a rengeteg vér, ami  Clarkot és lányát körülvette.

Juliet csak az ajtóban állt, és tenyerét szája elé kapta. Felrémlett benne egy régi emlék, nem bírta, egyszerűen nem nézhette végig, újra, ahogy meghal egy ember. Egy ártatlan ember, egy jó ember. Elfordult a szobától, és a falnak dőlve kitört belőle a zokogás, hangtalan, könnyek nélküli fájdalmas zokogás.  Majd vett egy nagy levegőt és összeszedte magát, se Cloé-ra se Williamre nem nézett, csak ennyit mondott nekik:

-          Kimegyek a mentő elé – és úgy tett.

Cloé folyamatosan szorította a vértől csucsogó rongyot Clark sebére. A férfi eleinte még nyöszörgött, most azonban semmilyen hangot nem hallatott.  William attól tartott, lánya erőfeszítése már hiábavaló, de nem szólt, inkább türelmetlenül várta a mentőket

-          Hol vannak már? – kérdezgette a lány.

-          Nyugodj meg szívem, Newcastle azért messze van.

-          De meg fog halni – könnyei ismét utat törtek maguknak, véres kezével homlokát összekenve elhessegetett néhány hajszálat a szeméből.

Percekkel később hallották, ahogy Juliett bevágja a kocsi ajtaját, és eligazítja a nyomában érkező mentősöket.

-          Abban a házban van. A lányom talált rá, ő hívta önöket.

A két jó erőben lévő ember berobbant a szobába és arrébb tessékelték Cloé-t.

-          Megsérültél? – kérdezte egyikük, és végignézett a lány itt-ott véres testén.

-          Nem – szipogott, és alkarját végighúzta orra alatt. – Mentsék meg, kérem! – nézett fekete szemeivel a magas férfire.

-          Megteszünk, minden tőlünk telhetőt, kishölgy – mondta, majd egy percre megszorította Cloé karját és társa segítségére sietett.

A lány egész testét remegés járta át, ahogy meghallott a „kishölgy” szót. – Ne hallj meg, kérlek – suttogta a kordágyra fektetett férfi fülébe, miközben a mentősök, pár perccel később betették az autóba.

-          Mi is megyünk, ugye apa? – nézett Williamre könnytől csillogó szemeivel.

-          Még szép – szállj be a kocsiba. – Juliett, jössz? – nézett feleségére, aki messzebb állt tőlük, karjait összekulcsolta, és a távolba meredt, mintha nem is ott lett volna.

-          Ha nem muszáj nem! – felelte nagy nehezen.

-          Na, de anya – Cloé már az autóban ült, az ablakon kidugta fejét és anyjára meredt.

-          Utálom a kórházakat – vont vállat, mint akit nem is izgat mi lesz a férfival.

Cloé eddig nem tudta eldönteni anyjáról vajon milyen is igazából, egy érzéketlen perszóna, vagy egy olyan nő, aki nem tudja kimutatni érzelmeit. Gyakran keresett kifogásokat magában arra, hogy miért titkolózik, szerette volna hinni, valójában jó ember, de ezek után, ezzel a mondattal Juliett végleg elásta magát a szemében.

-          Hát jó – szólt a lány. – Gyere apa, induljunk. Ne vesztegessük az időnket – nézett megvetően anyjára.

William olyan gyorsan ment, ahogy csak tudott, de Cloé így is úgy érezte csak vánszorognak.  Ott akart lenni, fogni Clark kezét, hogy tudja nincs egyedül, hogy sose lesz egyedül, mert ő, mindig ott lesz neki, ott lesz vele. Lehunyta szemét, és könnyek apró cseppjei benedvesítették szempilláját, majd végiggördültek arcán. Fejét az ülésnek támasztotta és türelmetlenül combján dobolt ujjaival. Ahogy beértek a kórházban apja a recepciónál Clark felől érdeklődött, Cloé szorosan mögötte állt. A nővér nagyon kedves volt, hangja lágyan csengett, nyugtatóan, de, amit mondott cseppet sem volt megnyugtató. A lány belekapaszkodott apja karjába, majd remegő kezeivel elengedte azt, mintegy fésűként használva ujjait beletúrt barna hajába és távolodott. A nővér hangját már csak távolról, tompán hallotta, a fájdalom, amit érzett semmihez nem volt hasonlítható. Szívében érezte, szúrt, hasogatott égett. Sírni azonban nem sírt, zokogott volna, de egyetlen könnycsepp sem gördült ki szeméből, hangtalanul tört össze. Lezuhant egy műanyagszékre és fejét csóválta, kezével belemarkolt ruhájába és előre hátra kezdett dülöngélni.

-          Kicsim – lépett felé William.

-          Az nem lehet! – elnézett apja mellett - Nem! Érted! – kiabálta és végre rá emelte tekintetét.

-          Drágám, az orvosok mindent megtettek, de rengeteg vért vesztett. Ezt senki se élte volna túl, csoda, hogy a kórházig kibírta, sokan rögtön meghaltak volna, de Clark küzdött, nagyon erős volt, érted. Egy hős volt – magyarázta William és leguggolt lányához, megpróbálta átölelni, de az eltaszította magától.

-          Hol van? – bukott ki belőle a kérdés. – Látni akarom! Most! – hirtelen a nővérre nézett.

-          Jöjjön - szólalt meg. - Még itt van a sürgősségin.

Az alacsony, hosszú, szőke hajú nő, elvezette Cloé-t a szobához. Az ablakon keresztül már látni lehetett az asztalt, amin letakarva egy test feküdt.

-          Ő az?  - tette fel az értelmetlen kérdést.

-          Igen drága! Menjen csak! Addig marad bent, míg akar.

Cloé bátortalanul benyitott a rideg helységbe, a falakat halványkék csempével rakták ki, míg a padlót fehér járólapok alkották. Az ágy mellé húzott egy széket, és remegő kezeivel derekáig lehúzta a férfit takaró leplet. Ahogy meglátta a lyukat mellkasán – az orvosok próbálták elállítani a golyó okozta vérzést, sikertelenül -, nyakáig visszatakarta Clarkot. Leült, kezeit ölébe helyezte, és a padlót bámulta.

Válla rázkódott a zokogástól, de egy könnycseppet sem ejtett, egy hangot sem hallatott, némán, keservesen, fájdalommal megtelve rázkódott a hulla mellet. Úgy, mint még életében soha, fájt, nem tudta megmondani, hogy hol, a szíve sajgott, de azon kívül mindenhol fájt, fájt a létezés, fájt a levegővétel, minden fájt. Minden keserű, sötét és értelmetlen lett, most, hogy…

-          Miért tetted ezt? – kérdezte az élettelen testtől, olyan hangsúllyal mintha választ várna. – Miért kellett meghalnod? Miért hagytál itt engem? – hangjában a düh és a fájdalom keveredett, de mégis a leglágyabb érintéssel simította meg a férfi arcát. – Mondd, miért?  - fejét az ágyra, Clark mellé támasztotta. Majd a lepel alól előhúzta jéghideg élettelen kezét, összekulcsolta ujjaikat és a férfi arcát fürkészte, mintha az megszólalhatna, elmosolyodhatna, vagy bármi mást csinálhatna.

Cloé nagyon lassan látott tisztán, majd egy órát ült a rideg helységben, egy hullával, percekig arra várt, Clark megszólal. Sok idő kellett neki, hogy felfogja, a férfi soha többet, nem fog semmit sem csinálni, nem néz rá gyönyörű kék szemeivel, nem nevet tökéletes mosolyával, nem szól hozzá, mert nincs többé. Meghalt.  

Felállt. Elengedte kezét, visszatette a lepel alá, majd az ágyra támaszkodva Clark felé hajolt, egyik kezével beletúrt dús barna hajába, rendezgette, fésülgette a tincseket végül, egy csókot lehelt a hideg ajkakra.  Visszatakarta a férfit és kilépett a helységből.

Ahogy távolodott a szobától, furcsa déja vu szerű érzés kerítette hatalmába, ujjai hegyével végigsimította ajkát és behunyt szemmel emlékezett a férfira.  Szinte hallotta, ahogy szíve darabkái, mint egy összetört tükör szilánkjai a padlóra hullnak.