Tizenkettedik fejezet

Kissé kusza lett és rövid... igen jól érzitek időhúzás ;). De azért remélem, tetszik.. xoxo^^.

Cloé Hópihe hátán ügetett az egyik mezőn. Néha összetalálkozott egy-egy legelő birkacsoporttal. Éppen a csordogáló pataknál állt, hogy lova ihasson pár kortyot, mikor a távolban meglátott közeledni egy sötétbarna paripát, hátán a jól ismert férfi ült. Kalapját megemelvén már messziről köszönt a nőnek. Egyik kezével ő is elengedte a kantárt és mosolyogva integetett.

-          Te itt drágám? – szólt a nőhöz, mikor már elég közel ért hozzá.

-          Charlotte-ra Olivia vigyáz – felelte. – Olyan régen voltam már kettesben Hópihével, hiányzik az öreg – mondta és beletúrt az idősödő ló fakó sörényébe.

-          Biztosra veszem, hogy ő is hiányolt téged, hiszen oly’ sok évig voltunk távol – fejezte be a mondatot és a távolba meredt.

-          Neked meg a birtok hiányzott, ugye?

-          Sokkal többet ért, hogy veled lehettem – felelte és megsimította felesége hátát.

-          Naa, Clark, valld be – nevetett Cloé és elindult a lóval. – Azt is biztosra veszem, hogy már nem érnél utol.

-          Ahogy mondtam az a 10 év, veled jelentett annyit, mint a birtok. Nem érlek utol, de te sem vagy olyan gyors – a nő távolodott ezért felemelte hangját -, a lovaink megöregedtek.

-          És mi is – kiáltott vissza. – De azért gyere. Bírja ott Gesztenye.

-          A vágtát biztos nem, úgyhogy lassíts.

Clark beérte a nőt és még hozzáfűzte:

-          Harminckét évesen van egy négy éves lányod, ne merd azt mondani, hogy öreg vagy!

Cloé csak legyintett rá és ütemes ügetésben visszaértek a villa melletti istállóba, ahol bekötötték a lovakat, majd gyalog indultak a házhoz.

Clark átlendítette karját Cloé vállára és elé hajolva megcsókolta a nőt. Szerette, mindennél jobban szerette, akárcsak a nő őt. Esküvőjük napján, mindkettejük esküje könnyeket csalt a násznép szemébe. Cloé lófarokba kötött haja minden lépésnél meglibbent csiklandozva a férfi karját.

Ahogy felértek a teraszra, lépéseik alatt nyikorogni kezdtek az ósdi fadarabok. Erre a hangra kivágódott a szúnyogháló és egy apró kislány ugrott a nyakukba.

-          Ne haragudjatok – szólalt meg egy középkorú szőke hölgy.

-          Semmi gond Liv – mosolygott Cloé.

-          Tudjuk, hogy Lotti olyan, mint egy sajtkukac – vette át a szót Clark.

-          Nem vagyok kukuc – mondta selypítve a kislány.

-          Kukac, sajtkukac te – javította ki apja, és mutatóujjával lánya szeplős orrára bökött.

Cloé mosolyogva figyelte családját, lelkét boldogság járta át, majd az egész kép halványulni kezdett, a ház, Olivia, a kert, a veranda, Charlotte végül mind köddé vált és csak Clark állt előtte. Szembefordult vele és megfogta két kezét.

-          Szerettelek – szólt. – Vagyis, szeretlek!

-          Tudom, én is imádtalak téged, kishölgy, de…

Cloé arcához kapott és ujjaival érezte az eddig halovány ráncok felszívódtak, ismét fiatal volt.

-          Nincs de – mondta végül.

-          Higgy nekem – mosolyodott el a férfi és arca közepén két kis gödröcske jelent meg -, ha túlélem, akkor sem lett volna családunk, nem éltünk volna együtt.

-          Hogy-hogy nem? – kérdezte és könnyek gyűltek szemébe.

-          Az most lényegtelen – felelte túlontúl nyugodt hangon.

-          Ne mondj ilyet!

-          Ha egyszer visszatérnek, az emlékeid mindent tisztán fogsz látni – felelte. – És én tudom, hogy van valaki, valahol, aki boldoggá fog tenni. Aki úgy fog szeretni, ahogy én sose tudtalak volna. Lépj tovább, ne gyászolj engem. Élj teljes életet, és légy boldog kishölgy – fejezte be és egy puszit nyomott Cloé homlokára, majd köddé vált…

A lány pedig arra eszmélt, hogy ágyában ül, pizsamája verejtéktől nedves, kapkodja a levegőt és könnyek folynak végig arcán majd álláról lecseppenve benedvesítik takaróját. Hirtelen felült, lerúgta magáról a paplant, hajába túrt és előre hátra kezdett dülöngélni, majd a sötét éjszakába annyit suttogott:

-          Csak egy álom volt!