Tizenharmadik fejezet

Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem volt új fejezet, de valahogy nem jött az ihlet aztán nem akartam eröltetni, de most végre megszületett ^^.

Egy halálesetet mindig nehéz feldolgozni. Az ember nagy nehezen túljut azon a szakaszon, mikor minden percét sírással tölti, akkor eljön a temetés ideje. Az alig behegedt sebek pedig újra felszakadnak.

Cloé alig volt magánál, mikor apja hazafuvarozta a kórházból. Folyton Clarkot emlegette, majd bezárkózott a szobájába és a temetésig ki se dugta orrát. Napestig feküdt az ágyában a plafont bámulva. Egy kívülálló azt hihette az ott tanyázó pókokat szemléli. Szülei természetesen aggódtak érte, főleg, hogy az evéshez se volt gusztusa.

-          Will, én megértem! Tényleg, szerette azt a fiút és szomorú, ami történt, de ennie kell – jelentette ki Juliett.

-          Az isten áldjon meg, hiszen ott se voltál! Nem jöttél be a kórházba és nem láttad milyen keservesen sírt. Nem tudsz te semmit és nem érted meg őt – mondta ingerülten William. A kezében lévő kávéscsésze tartalma pedig kis híján, a földön végezte. – Te már csak azt látod, hogy nem szól, nem eszik, és nem csinál semmit!

Az már egy másik történet volt, hogy a lány evett és beszélt is, csak éppen Juliett tudtán kívül.

-          Támadj még te is nekem! – fortyant fel a nő, majd megvető pillantással férjére nézett.

-          Ami igaz, az igaz – tárta szét karjait. Nem állt Juliett mellé. Lelkiismerete nem engedte, tisztában volt bele, hogy lányának van igaza. Felesége pedig nagyot hibázott, ott kellett volna lennie Cloé mellett.

William nem szeretett veszekedni, világ életében békepárti volt, de ez nem jelentette azt, hogy hülye is. Tisztán látta az összes helyzetet, tudta, ismerősei papucsnak tartják, mert a legtöbb esetben feleségéé volt az utolsó szó, de csak azért, mert Williamnek elég dolga akadt a farmmal, nem gyártatta magának a felesleges konfliktusokat, azzal, hogy leáll veszekedni Juliettel. Egyszerűen bólintott egyet és elvonult, de ebben a helyzetben képtelen volt ezt tenni.

-          Juliett, Cloé megváltozott, a baleset megváltoztatta. Már nem az a kis fruska, akit felneveltünk, vagy – elgondolkodott -, akit te neveltél…

-          Hogy mered? – a nő szeme elkerekedett, elengedte a konyhapultot és közelebb lépett férjéhez.

-          Ne, hogy még te legyél felháborodva – emelte magasba mutatóujját a férfi és letette kávéscsészéjét az asztalra. – Ezek tények drágám, de a lényeg, hogy Cloé teljesen más lett. A beszéde, gesztusai, viselkedése, akár egy felnőtt nő – áradozott. – Most viszont összetört. Világa Clark körül forgott, ha nem vetted volna észre, és az egész semmivé vált. Én ott voltam neki, de az anyjára is szüksége lett volna – fejezte be monológját a férfi, majd két kezét zsebeibe dugta és halálos nyugalommal felesége szemeibe nézett.

Juliett könnyeivel küszködött, a plafonra emelte tekintetét, és megdörzsölte szemeit, majd ujjait szája elé tartotta.

-          Mit csináljak? – kérdezte kezeit széttárva.

-          Azt nem én fogom megmondani - felelte határozottan.

-          Holnap lesz a temetés – elmélkedett a nő.

-          Akkor tudod mi a dolgod – a férfi kisétált a konyhából, egyedül hagyva Juliettet gondolataival.

Cloé emeleti szobája pont a konyha fölött volt, így a beszélgetés nagy része felszűrődött hozzá. Jobb oldalára fordulva feküdt ágyában és bámult ki a félig nyitva hagyott ablakon, arcát a lemenőben lévő nap halvány sugarai megvilágították.  Apja dörmögő hangját pedig egész tisztán hallotta

„ Világa Clark körül forgott”…”Én ott voltam neki, de az anyja..”

Behunyta szemeit és arcára halvány mosoly ült, talán még bólintott is. Apja mindig jobban megértette, átérezte helyzetét, már amire emlékszik eddigi életéből. Hátára fordult és plafonra pillantott, nem kellett neki a régi élete, ennél fogva emlékeiről is lemondott már régen, de most mégis nyugtalanította az, mait Clark álmában mondott neki.

-          Talán… vissza kellene mennem Elizabethez – elmélkedett.

Gondolatait gyorsan elhessegette ugyanis álma után nem sokkal elhatározta, nem fog itt maradni! Nem kell neki semmi, ami a szeretett férfire és annak halálára emlékezteti.  Tekintete továbbra is a plafont fürkészte, majd az ajtó felöl zajt hallott és bátortalanul Juliett lépett be rajta.

Kezében egy tálcát tartott, rajta  vajas pirítós és egy csésze gőzölgő kávé volt.

-          Szia – köszönt bizonytalanul.

-          Szia – viszonozta a lány és felült az ágyban.

-          Nem muszáj megenned, ha nem akarod – kezdte -, csak gondolta legyen itt valami, ha megkívánod. – Azzal lerakta a tálcát az éjjeli szekrényre.

-          Köszi –felelte kurtán és anyja arcát figyelte. – Akarsz mondai valamit? – meredt rá kérdőn.

-          Csak annyit – tördelte ujjait -, hogy sajnálom! Igazán, kicsim. – Leült az ágy szélére.

Cloé lassú mozdulattal megvakarta homlokát, majd megrázta fejét.

-          Most erre mit mondjak? Mit vársz? Úgy viselkedtél, mint akinek nincsenek emberi érzései… kit érdekel, hogy nem szereted a kórházakat, nem a kórház lett volna a lényeg, hanem én! – mondta fintorogva és beletúrt hajába. – Inkább menj ki, kérlek.

A nő felállt az ágy széléről, látszott rajta, hogy mondana valamit, de inkább visszafogta magát.

-          Holnap jössz a temetésre? – szólt vissza az ajtóból.

-          Természetesen – felelte határozottan.

-          Akkor holnap!

Cloé csak bólintott. Pontosan erre a reakcióra számított, tudta, hogy Juliett ennyivel elintézné a dolgot, de ő már előre kitervelt mindent, meg akarta leckéztetni anyját, és terve sínen volt.

Másnap kora reggel kelt, tetőtől talpig feketébe öltözött, majd egy hete először lesétált a földszintre.

-          Miss Cloé. – Mosolyogva futott elé az egyik szolgáló. – Örömmel látom végre köztünk – mondta és megsimította a lány hátát.

-          Köszönöm Bree – mosolyodott el a nő túlzott lelkesedésén. – És az éjjeli szendvicseket is – súgta Bree fülébe.

Az alacsony nő csak kacsintott egyet, majd meglátva Willliam közeledését, fekete-fehér kötényében a konyha felé tipegett.

-          Hogy vagy szívem? – kérdezte apja és egy mozdulattal lerántotta szemüvegét. nem mert mosolyogni, egy ilyen napon semmiképpen sem, de szemem mindent elárult, tekintete akarata ellenére is mosolygott.

-          Megvagyok – legyintett a lány. – Ugye minden úgy les, ahogy egyik este kértem? – érdeklődött.

-          Természetesen - felelte. Kezével közelebb húzta lányát és belepuszilt a hajába. – Indulhatunk?

-          Anya velünk jön?

-          Nézd, tudom, nagyot hibázott, de az anyád. Előbb utóbb meg kell neki bocsájtanod.

-          Inkább utóbb. – Lépett hátra egyet és elindult az ajtó felé, apja követte. – Ha csak enyni lenne… de a folytonos titkolózása! – forgatta körbe szemeit.

-          Miféle titkolózás? – hangjában őszinte kíváncsiság csengett.

-          Jajj apa – húzta el szája szélét és tenyerével megsimította William borostás arcát -, majd megtudsz mindent – felelte vészjóslóan. – De akkor velünk jön?

A férfi morgott egyet, de annyiban hagyta a dolgot.

-          Nem - szólalt meg végül és kiléptek az ajtón. – Azt mondta nem akar felzaklatni, szóval előre ment.

-          Helyes!

-          Cloé!

-          Bocsi – emelte maga elé kezeit, mintegy védekezvén. – Viszont, biztosíts arról, hogy jó az ötletem. – kérte, ahogy beszálltak az autóba és elindultak a legközelebbi folyó felé.

Clark ugyanis hamvasztást szeretett volna, mint megtudták az öccsétől, egyetlen élő rokonától, aki egyenesen Kanadából repült Newcastle-be. William vele is megbeszélte lánya ötletét, miszerint a temetés normál körülmények között kezdődik, majd a búcsúztatók és egyéb hagyományok után, Clark égő koporsóját a folyóra bocsájtják.

-          Tökéletes! Clark öccsének is tetszett – bólogatott.

A meghitt szertartáson nem voltak sokan. Na, nem mintha a munkások, és egyéb ismerősök ne akartak volna eljönni, de Mike – Clark öccse -, ragaszkodott a szűk ceremóniához. Cloé az első sorban ült, hallgatta a pap beszédét, de ténylegesen a szavak nem jutottak el agyáig. Azt hitte a több napos elzártsággal és azzal, hogy nem mint nap álomba sírta magát letudta gyászát. Persze sose akarta elfelejteni Clarkot, de a sírás túlontúl kikészítette. Minden egyes könnycsepp, ami végigfolyt arcán, égette bőrét, mintha apró parázsdarabok lettek volna.

A pap beszéde után Mike állt a pódiumra, hangja először a lámpaláztól vált érdekesen magassá, majd a sírás miatt csuklott meg itt-ott.

Végül pár ember a koporsó mellé állt és vállukra vették azt, a jelenlévők mindegyike egy-egy szál fehér szegfűt helyezett a fekete ládára, majd elindultak a folyóhoz. Cloé erősen küzdött könnyeivel, a zokogás csak akkor tört ki belőle, mikor felgyújtották a koporsót és a vízre lökték, szemében tükröződtek a lángok, olyan volt, mintha szíve egy része égne, mintha az úszna a távolba és válna eggyé a semmivel.

Apja mögé lépett, kezét a lány, zokogástól rázkódott vállára tette. Cloé megfordult és William karjaiban talált menedéket, nyakához fúrta arcát és sírt.

A temetésnek vége szakadt, mindenki hazament, CLoé szobájában várta meg a naplementét, s azt, hogy szülei lefeküdjenek. Majd ruhásfiókja aljából előkotorta a Clarktól kapott kulcsot, magához vette előre elkészített borítékját és elosont a kis, elhagyatott viskóhoz. Az ajtó nyikorogva nyílt, ahogy előrehaladt a szobában, minden egyes lépése után apró porfelhő szállt a levegőbe. Kezében lévő méretes elemlámpával a szekrényre világított, alsó fiókját kihúzva kezdett tapogatni, majd a fiók aljához erősített csomagot kicserélte a sajátjára. A csomagon túl azonban egy köteg levelet is talált.

A méretes borítékkal, és levelekkel aztán visszasietett a villába. Szobája rejtekében, remegő kezekkel tépte fel azt, kiszórta a benne lévő papírokat és szemei gyorsan falták a sorokat, először érdeklődve olvasta a hivatalos papírokat, majd megrökönyödött egy- egy mondaton, végül áttért a levelekre és undor ült ki az arcára. Mire a nap felkelt, Cloé már tudta az igazságot!