Tizennegyedik fejezet

Cloé az információk birtokában egészen megzavarodott, pontosan nem tudta még, hogy fogja tálalni a kacifántos történetet, ami végre összeállt fejében. Az ügyvédtől kapott papírokat visszasüllyesztette a nagy borítékba.  A többi levelet, amiket egy bizonyos Matthew Forbes írt, összefogta és az iratokkal együtt eldugta az ágya alatti fa ládikába. Mivel egész éjjel virrasztott, az álmosság ólom súlyként nehezedett testére, gondolkodni már alig tudott, úgy érezte sűrű köd telepedett agyára, ledőlt az ágyra szemhéjai lecsukódtak a következő percben pedig mély álomba merült.

Julietnek ez volt a szerencséje, akkor lépett ki hálószobájuk ajtaján, mikor lánya elaludt. Farmerkabátot és hosszú nadrágot viselt, a nap alig mutatta meg első sugarait, így odakint még hűvös volt. Jobb kezében egy kisebb bőröndöt szorongatott a ballban pedig egy levelet, amit a konyhaasztalra helyezett. Kiérve a teraszra lerakta a bőröndöt, farmerja zsebéből pedig előhalászta a kis viskó kulcsát.

Nem akarta a bizonyítékokat is maga mögött hagyni. Remegő kezekkel nyitott be a kis helységbe, ha figyelmesebb, talán észrevette volna a porban hagyott lábnyomokat, de őt csak egy dolog érdekelte. Sietős mozdulatokkal kihúzta a fiókot és rutinosan az alját kezdte tapogatni. Meglepődve érzékelte, csupán egyetlen boríték van odaragasztva. Testében keserű méregként áramlott szét düh és félelem keveréke, letépte a papírt, majd kirántotta belőle a lapot. Amire csupán három mondat volt sietősen ráírva. Nem tudhatta, hogy aki írta csak blöffölt, így csaknem halálra rémült az alábbi sorokat olvasva:

„Tudom mit tettél. Undorom tőle. És el fogom mondani.”

Remegő ujjai közül a porba hullott a fehér lapocska, Juliet pedig csapot-papot hátrahagyva kirohant a házból, még azzal sem bíbelődött, hogy maga után bezárja az ajtót. Kifelé menet rohantában ugyan meglökte, de a nagy lendülettől, csak csapódott egyet és ismét kitárult. A zavarodott nő vissza szaladt a teraszra felkapta csomagját és autójával tovaszáguldott a rózsaszínes napfelkeltében. Könnyei sűrűn potyogtak, agya pedig szélsebesen kattogott, gondolatok cikáztak jobbra-ballra. Kristály tisztán a neki szán üzentet sem értette, de aki azt odatette, biztosan olvasta a többi iratot és levelet. A leveleket, amiket Forbestól kapott

-          Te jóságos ég –suhant át agyán. 

Ha szerettei mindazt megtudják… Cloé, akit a baleset óta nem is érzett igazán lányának, mégis mit fog szólni ehhez?

-          És William. A drága jó Will - nem hitte igazán, hogy valaha szerelemmel fogja szeretni, de mégis sikerült neki -, hogy fog hiányozni – kesergett magában.

Majd egy hang a fejében leállította.

-          Hiszen eldöntötted! Elmész! És nem jössz vissza! Akkor meg nem teljesen mindegy, hogy mit tudnak és mit nem?

Elismerte, hogy a hangnak igaza volt! Persze búcsúlevelében koránt sem ezt írta családjának. Annyira bánta már ezt az egész helyzetet, testét elöntötte a lelkiismeret-furdalás, hiszen, az ő hibájából történt minden, és most mégis jó élete volt, de a múltja, folyton utolérte és nem engedte, hogy elfeledje a hazugságokat. Így hát gyorsított a tempón, minél hamarabb messzebb akart kerülni a Swift farmtól.

William, nem sokkal felesége távozása után ébredt, az álmon még elhomályosította látását, lebotorkált a konyhába és öntött magának egy csésze kávét, szemüvege nélkül, csak körvonalakat látott, így észre se vette az asztalon heverő borítékot.

Cloé órákkal később ébredt, apja már dolgozott, ahogy leült az asztalhoz, rögtön kiszúrta a levelet, „Cloé-nak és Williamnek” ez állt a borítékon, a kézírásban, pedig anyja gyöngybetűire ismert.  Gyorsan elolvasta a rövid kis levelet, majd öklével az asztalra csapott dühében.

-          Miss  Cloé, mi történt? – Szaladt be a konyhába Bree.

-          Ez, ez történt – dühöngte és az asztalra vágta a levelet. Felállt, majd körbe-körbe kezdett járkálni a konyhában. 

-          Szóval az édesanyja… - nézett fel Bree a levélből.

-          Lelépett! –vágta rá Cloé és menet közben rágni kezdte körmét. Agya gyorsan járt. Ki kellett találnia valamit. Ez nem illett a tervébe. Anyja szökésével nem számolt.

Egyik pillanatról a másikra állt meg a konyha közepén, mintha villámcsapás érte volna, hirtelen kinyújtotta kezeit a nő felé.

-          Egy a lényeg Bree, apának egy szót se erről!

-          Nem akarok akadékoskodni – kezdte és átadta a papírt Cloénak, mire ő farzsebébe gyűrte azt -, de Mr Swiftnek nem fog feltűnni, hogy a felesége köddé vált?

-          Mondasz valamit! – mutatóujjával a nő felé bökött, és elmosolyodott saját butaságán.

-          És amúgy is – erősködött tovább -, Juliet azt írta, csak pár napra megy el, hogy könnyebben túl tudd tenni magad a történteken.

-          Jajj, Bree - kezdte -, nem tanultad meg, hogy anyámnak még azt se szabad elhinni, amit kérdez?! – mondta és színpadiasan csóválni kezdte a fejét.

-          Akkor hogy legyen?

-          Ne mondj semmit apának, ha rákérdez. Majd én elintézem – hadarta és kiszaladt a konyhából egyenesen William dolgozószobájába.

Az ajtót csukva találta így kopogott rajta párat.

-          Gyere – hallatszott bentről William mély hangja.

-          Jó reggelt! – lépett be mosolyt erőltetve arcára.

-          Reggelt?!  Lassan dél van – nevetett -, de azért neked is szia. Mi újság? – kérdezte miközben félretett egy kupac papaírt. – Anyádat láttad már ma?

Cloé pár percig gondolkodott majd megvakarta arcát végül így szólt:

-          Átment Ambramsékhoz. állítólag Jeremy anyának kell segítenie valamiben – hazudta - , azt nem írta mikor jön.

-          Valamiben?!– csóválta a fejét. – Már a múltkor is leállítottam a szülinapi szervezkedését – morogta.

A lány nem értette miről beszél, de látszólag apja belenyugodott, hogy anyja nem lesz otthon és ez volt a lényeg.

-          És hogy vagy szívem? – pislogott rá szemüvegén keresztül.

-          Megvagyok apu. Clark egy sokkal jobb helyen van, és egyszer még fogok vele találkozni – felelte egy félmosoly kíséretében.

-          Örülök, hogy egyre jobban viseled. Jut eszembe, bizonyos Ben Norton keresett, míg aludtál – mondta és közben előhúzott a fiókból egy vaskos mappát -, nem akartalak felkelteni, de azt kérte, ha van időd látogasd meg a kórházban. Ő az a fiatal orvos, ugye? – hunyorgott lányára William.

Cloé-nak eszébe ötlött a csók, amit a nyílt utcán váltottak. Elpirult.

-          Hát – köszörülte a torkát -, igen ő az.

-          Bemész hozzá? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna.

-          Minden bizonnyal – jutott elhatározásra. Hiszen anyja túl messzire úgyse juthat. Williamnek pedig nem ő fogja elmondani az igazságot, terve szerint mindenki előtt buktatja le anyját.

-          Megyek is! Szia! – hadarta és mielőtt apja felkelhetett volna már kilépett a kis irodából.

Szobájában átöltözött és mindvégig a leveleken járt az agya. Amiket Mrs Swift írt, azokban semmi rejtély nem volt, csupán a rideg, színtiszta igazság. Alig fogta fel és vonakodva merte csak elhinni. Viszont a Matthew Forbestól érkező levelek megerősítették a nagyanyja által leírt tényeket. Az a férfi azonban – bárki is legyen – olyan dolgokról is írt anyjának, aminknek felét sem értette.

Elmélkedés közben kész lett, gyorsan leszaladt a lépcsőn, majd ki az udvarra. Indult a kocsijához, mikor egy ismeretlen arcot pillantott meg a ház felé közeledni.

-          Jó napot – kiáltott a férfinak.

Az idegen nem felelt, csak mikor közelebb ért, akkor viszonozta a lány üdvözlését.

-          Cloé Swift – mutatkozott be, és kinyújtotta kezét a férfi felé.

-          Mike Rogers – válaszolta megdöbbenve, majd megrázta a lány kezét -, de már találkoztunk… tudod, a temetésen.

-          Úristen – kerekedett el Cloé szeme és a homlokára csapott – te vagy Clark öccse.

A férfi válaszképp bólintott egyet.

-          Segíthetek valamiben?

-          Úgy látom, indulsz valahova, nem akarlak feltartani – felelte figyelmesen.

-          Azért segítek, ha tudok – mosolygott a magas férfire.

-          Igazán köszönöm – viszonozta -, az apádat keresem.

-          Itthon van. Menj nyugodtan. Bree majd beenged.

-          Értem, még egyszer, köszi. Szia – intett egyet és elindult a ház felé.

-          Nincs mit! Remélem, összefutunk még. Viszlát – mondta majd beszállt az autóba.

-          Hasonlóképp – kiáltotta a távolodó lánynak.

Fellépett a teraszra és kopogott párat.

*

Eközben Juliett egyre távolodott a farmtól, otthonától és ajándékba kapott családjától egy poros, fákkal és bokrokkal szegélyezett mellékúton. Fogalma sem volt hova megy, de maradni nem maradhatott tovább, a léc már nagyon rezgett és a levelek is eltűntek, valaki elolvasott minden és tisztában volt az átveréssel…

A gondolatok ránehezedtek elméjére, még talán látását is megzavarták. Ugyan az utat nézte, de csak bambult és látni igazán nem látott. Így kis híján elütötte az út közepén álló embert. Autóját pár centivel az ütközés előtt tudta megállítani. Villámgyorsan kipattant a volán mögül és ráordított a férfira.

-          Te meg mi a jó istent keresel itt?!

*

Cloé egész gyorsan beért a kórházba. A recepciónál készségesek voltak és előkerítették neki Dr. Nortont.

-          Cloé – csillant fel az orvos szeme, mikor meglátta a lányt - , menjünk ki a hátsó udvarra jó? Ott nyugodtan tudnánk beszélni.

-          Rendben, de mi az a fontos dolog?

-          Majd elmondom. Előbb te mesélj, hogy vagy? Jut eszembe, őszinte részvétem! – hadarta miközben a folyosón kerülgették a mellettük elsiető embereket.

-          Kössz – felelte kurtán a lány, mikor végre kiértek a szabadba, helyet foglaltak egy félreeső padon - , rendes vagy.

-          Ez természetes – kezdte majd következett egy kis kínos csend, de végül a tárgyra tért.  –Tudod elég furán ért véget a múltkori sétánk, aztán meg jött ez a baleset…

-          Nem baleset volt – vágott bele az orvos szavába -, hanem gyilkosság!

-          Igen, bocsánat – zavarában, nem tudta hova nézzen. – Szóval a gyilkosság előtt úgy éreztem, talán lehet köztünk valami, főleg, hogy volt az a csók…

-          Tudod – kezdte, de még maga se tudta pontosan, mint akar mondani -, akkor én is azt hittem, hogy lesz valami. Szimpatikus vagy, a csók is fantasztikus volt, de mást szeretek, vagyis szerettem – szája keserű mosolyra húzódott, próbálta nem megbántani a férfit.

-          Értelek – felelte bólintva. – Azt még szeretném elmondani, hogy elutazom…

-          Hogy-hogy? –rökönyödött meg a lány.

-          Jelentkeztem egy programban, orvosokat szállítanak Afrikába, nem hittem, hogy bekerülök, de minden dolgos kézre szükség van.

-          Hiszen ez nagyszerű – lelkesedett -, még szép, hogy szükség van rád ott! A barátságunk pedig úgyis megmarad – mosolygott és megölelte a férfit.

*

-          Nem is sejtetted, hogy én vagyok? –indult meg a nő felé egy magas, göndör hajú férfi.  –Még akkor megmondtam, hogy egyszer megtalállak!

-          Hiszen láttál meghalni – félelmében kiabált.

-          Na, de, kérlek az nagyon olcsó kis trükk volt – kacagott gonoszan.

-          Még mindig nem értem, miből kellett volna sejtenem, hogy itt vagy? – kérdezte szaporán szedve a levegőt.

-          A sok hullából drága, nem tűnt fel, hogy a környezetedben hullnak az emberek, mint a legyek? Pár átkozott ausztrál farmerrel kevesebb lett… - tenyereit gonosz vigyor kíséretében összedörzsölte.

-          Forbes!!! – üvöltötte a nő -, te ölted meg őket?? – pupillái a lehető legnagyobbra tágultak, szíve pedig úgy kalapált, mintha ki akarna törni mellkasából. – Clarkot is? Uram isten!! Ordítozott, és ahogy a férfi közeledett ő úgy hátrált.

-          Nem tudom, melyiket, hogy hívták – vonta meg a vállát -, mindegyiküktől azt kérdeztem, ismerik-e Juliett Defoe-t, gondolom az igazi neveddel hiába próbálkoztam volna – hangja szarkasztikusan csengett.

A nő testét átjárta a teljes kétségbeesés, térdei remegtek, a lebukáson ugyan már túl volt, de hogy még közvetetten a gyilkosságokhoz is köze van. Ezek után semmiképp se mehet haza. Úgy érezte minden remény elveszett.

-          És mit óhajtasz? Mire volt jó a gyilkolás?

-          Régen szerettél! Nem mondd, hogy elfelejtetted a gyilkolás nekünk nem egy nagy kaland.

-          Ahogy mondod, régen! – egyre dühösebb lett, nem hátrált tovább, inkábba férfi elé lépett, aki megpróbálta a kocsi oldalához nyomni, mire Juliett térdével ágyékon rúgta.

A férfi először összegörnyedt a fájdalomtól, majd a bozótnak háttal állva felegyenesedett, és ismét kapott egy jól irányzott ütést a mellkasára, a nő minden erejét összeszedve, két ökölbe szorított kezével ütötte meg. Az egyensúlyát vesztett férfi hátrafelé kezdett borulni bele a fák sűrűjébe, hiába próbált megkapaszkodni a gallyakban végül az árokban kötött ki egy jókora ággal a mellkasában.

Juliet az első percben kővé dermedt. Kezét a szájához kapta és fogalma se volt róla mit tegyen.  A fadarab véresen a férfi bőrét átszakítva állt ki az emberből. Lassan a szájból is kibuggyant pár csepp vér. Matthew először az ágat nézte, majd tekintete a nőre meredt, teste remegett a vért kiköpve kiáltott:

-          Mit tettél?

A következő pillanatban Juliett már a kocsijába próbált beszállni, esze ágában sem volt segíteni egy gyilkoson, még ha ezzel maga is azzá vált, hosszabbítva bűnlajstroma sorát.

-          Azonnal gyere vissza te ribanc! Janice, segíts!! – hörögte az árokban haldokló férfi.