Tizenhatodik fejezet

Tudom, hogy nagyon rövid lett, de 20 fejezetet akarok és az csak így jön ki, azért remélem tetszik ;).

1967

Juliett Defoe… pontosabban az igazi Juliett Defoe már öt éve élt boldogan az ausztráliai Newcastle-ben. Két éve volt William Swift felesége. Életük csaknem tökéletes volt, addig a bizonyos napig, addig a bizonyos telefonhívásig.

-          Ki keresett olyan istentelenül korán? – kérdezte William a konyhaasztalnál ülve.

-          Nem volt az olyan istentelenül korán, drága. Attól,hogy te majd délben ébredsz – felelte a nő és belepuszilt férje kócos hajába.

-          Húsz év múlva hidd el, már hajnalban fent leszek, szóval most kell kialudnom magam – nevetett és magához húzta Juliettet.

-          Ki van zárva, te született hétalvó vagy – mondta és karjait William nyaka köré fonta, mire a férfi megcsókolta.

-          Oké, hogy gyereket akarsz – motyogta két csók között - , de ennyire nem kell sietni, plusz a szüleid bármelyik percben befuthatnak.

-          Ebben nem értünk egyet! Anyámék pedig elutaztak a Brown farmra, szóval hétvégéig szerintem nem látjuk őket.

-          Na, de a telefonhívás – terelte el a témát, majd áthuppan a másik székbe. -  Kicsit el kell menjek Párizsba.

-          Utazunk? – lelkesedett a férfi.

-          Az igazság az – gondolkodott, hogy is mondja -, hogy egyedül kell mennem!

-          Mégis minek? Kihez? A szüleid el se jöttek az esküvőre… - értetlenül tárta szét karjait.

-          Nos… nem mondhatom el! –grimaszolt.

-          Én nem engedlek sehova… egyedül – jelentette ki.

-          Akkor… - mély levegőt vett, tudott volna káromkodni, de visszafogta magát - ,  pukkadj meg!! –nyögte ki végül és elviharzott.

A napok anélkül teltek el, hogy egymáshoz szóltak volna, végül Juliett törte meg a jeget.

-          Figyelj – kezdte emelt fővel - , az a bizonyos ügyet elintéztem telefonon – hazudta.

-          Akkor szent a béke?! – reménykedett a férfi és félretette könyvét.

-          Nem! – felelte határozottan. – Így is elmegyek, kell egy kis idő, míg kiszellőztetem a fejem, míg átgondolok ezt-azt…

-          Mégis mit kell átgondolni, Julie? – kérdezte immár kétségbeesve.

-          Tudod, sok mindent, elsősorban ezt a gyerek dolgot. Te mindenáron akarod, én nem vagyok ennyire biztos benne…

-          De…

-          Nincs de! Ha szeretsz, elengedsz. Szeretsz?

-          Még szép, hogy szeretlek. – Felállt a székből és közelebb lépett a nőhöz, Juliett kinyújtotta karját és megszorította férje kezét.

-          És mivel én is szeretlek, hazajövök hozzád! – határozott volt, őszinte, valóban haza akart jönni, de ekkor még nem tudta, hogy ez az utazás lesz élete utolsó utazása.

A csók pedig, amit Williamnek adott a reptéren élete utolsó csókja.

Párizsig az út hosszú volt, még repülővel is, de ez az időpont kapóra jött Juliettnek. Át tudta gondolni a történteket, a vitájukat Williammel, és persze a telefonhívást. Hiába voltak benne rossz érzések, mégis kötelességének érezte azt, hogy elutazzon.

Bár testvérével nem voltak jóban, mi több, mindenáron tagadni akarták, hogy rokonok. Az iskolában direkt más osztályba jártak, más volt hajuk hossza, színe, máshogy öltözködtek, máshogy beszéltek, más emberekkel barátkoztak azt mégsem tagadhatták, hogy ikrek.

1985

-          Itt álljuk meg! – szólalt meg William – Neked van egy ikertestvéred?

-          Már nincs, én vagyok Juliett ikertestvére!

Folyt.köv.