Tizenötödik fejezet

Hejho! A többihez képest igen rövidke lett, és kusza, de ígérem a következőben már tisztázódnak a dolgok! ;) Remélem tetszeni fog! ^^.

A helyzetnek senki sem állt a magaslatán. Cloé hazafelé tartott a kórházból és fogalma sem volt, hogy találja meg anyját vagy, ami még fontosabb, hogy fogja tálalni William előtt az egész helyzetet, a koránt sem egyszerű helyzetet, majd az út szélén meglátott valami, ami egyik gondját egy csapásra meg is oldotta.

*

Eközben Cloé anyja kiért a főútra  ott már nem mert tovább remegő testtel vezetni, ha közúti balesetet is okoz, azzal aztán feltette volna az íre a pontot. Így félrehúzódott és a kormányra dőlve próbált megnyugodni, ahogy becsukta szemeit látta maga előtt Matthew-t, és hallotta hörgő hangját, amint utána kiállt. Majd az árnykép eltűnt és Cloé szemrehányó tekintete jelent meg. Az egyetlen ember, aki valóban az övé, persze ő se lenne, ha annak idején minden máshogy történik… De ez már úgyis mindegy, az évek alatt ingatag kártyavárként építgette életét, ami most összeomlott. Még csak azt sem mondhatta, hogy váratlanul érte, hiszen ott lebegett a feje felett a lebukás veszélye. Elmélkedését az ablakon kopogó Cloé zavarta meg…

*

A birtokon William éppen Clark öccsével tárgyalt, aki igen pénzszűkében volt.

-          Szóval azt mondja dolgozna nekem, akár a bátyja? – kérdezte.

-          Egy vagy két hónapra gondoltam – bólogatott Mike és elvette Bree-től a felé nyújtott csészét.

-          Köszönjük – mondta William a nőnek, majd ő is helyet foglalt az asztalnál, lábát keresztbe vetette, várta, hogy a férfi folytassa.

-          Tudja Kanadában nincs családom, néhány baráton kívül senki se m hiányolna. És jelenleg ez az egyetlen esélyem, hogy hazajussak.

-          Munkája sincs?

-          Az étterem, ahol séf voltam, bezárt. Az utolsó fizetésemből maradt annyi, hogy eljussak a temetésre, de visszamenni már nem tudok – magyarázta.

-          Értem – bólintott egyet -, nos egy munkással ugye kevesebb van, szóval megírjuk a papírokat és akár már holnap munkába állhat. Megkapja Clark házát, és mivel a rokona az étkezéseken is szívesen látjuk – mondta és letette a kezében szorongatott csészét.

-          Igazán köszönöm uram – hálálkodott a fiatal férfi. – A lányát nem fogja zavarni a jelenlétem? Vagy a feleségét?

-          Cloét miért zavarná? A feleségem pedig leginkább magával van elfoglalva – jelentette ki nyersen -, annak örüljön, ha észreveszi és köszönésre méltatja.

Mike apró mosollyal felelt a férfi kirohanására, majd annyit mondott:

-          A lánya volt az egyetlen rajtam kívül, aki sírt a temetésen így gondolom, felzaklatja, ha itt lát…

-          Lehet benne valamit – megvakarta borostás állát -, beszélni fogok vele, de mostanában igen reálisan látja a dolgokat szóval minden bizonnyal örülni fog, hogy  segítünk Clark rokonának.

-          Ez esetben még egyszer köszönöm! –felállt, mire William is követte példáját. – Este vissza is jönnék a holmimmal – mondta. majd kezet fogtak.

-          Jöjjön nyugodtan. – Megindultak a kijárat felé. – Csöngessen és valaki eligazítja a házhoz. nem túl nagy, de tudtommal a bátyja igencsak rendben tartotta.

-          Ő már csak ilyen volt – mondta az ajtóban állva, feltette sapkáját és elköszönt.

-          Nem volt szép, amit Miss Defoe-ról mondott – szólalt meg Bree.

William nem számított a nőre, becsukta Mike után az ajtót, majd megszólalt.

-          Megijesztett – nézett rá jelentőségteljesen -, és amit Juliett tett Cloé-val az szép volt? Én szeretem őt! Tudja jól, de már nagyon régen nem az a nő, akivel annak idején „véletlen” találkoztam!

Bree csak a fejét csóválta, majd Williamet hátrahagyva felment az emeletre.

*

-          Beülhetek? – kérdezte Cloé.

-          Persze.

-          Hova tartottál?

-          Csak egy kicsit el akartam jönni apád és te borzasztóan ellenségesek vagytok.

-          Majd ha ráérek, sajnállak, jó?! – mondta egy szarkasztikus kacaj kíséretében.

-          Te voltál? –meredt rá. – Te írtad a levelet?

A lány csak bólogatott, majd hozzátette:

-          És egytől egyig olvastam a tieidet, drága Janice! - idegesítően lassan a beszélt a nevet pedig kihangsúlyozta.

-          Szóval tudsz mindent?!

-          Úgy néz ki! Csak egyet nem, mi lett Forbesal? Életed szerelmével, vagy inkább te voltál az ő élete szerelme…

-          Hé – emelte fel hangját és könnyeit letörölve mutatóujjával lánya felé bökött -, akármi is történt, az anyád vagyok!

-          Nekem nem kell ilyen anya! – kiáltotta. – Gondolom Forbes is rájött, hogy fölösleges rád pazarolnia az életét.

-          Forbes meghalt! – bökte k dühösen.

-          Megölted?

-          Én nem vagyok gyilkos!

-          Ja, igaz, bocsáss meg – hangja gúnyosan csengett -, te csak végignézed, ahogy másokat meggyilkolnak.

-          Hagyd abba Cloé – könyörgött.

-          Nyugi, nem itt akarok kitárgyalni mindent! Átszállunk az én kocsimba és hazamegyünk a farmara! – jelentette ki.

*

William ismét a dolgozószobában ült.  A Mike-nak szükséges papírokat akarta megírni, mikor meghallotta lánya hangját: „ Apaaaa, van egy perced… igazából lehet több lesz, mint egy perc.”

Lesietett az emeletről, majd belépett a konyhába, ahol felesége ült kisírt szemekkel, Cloé pedig mellette állt és csak ennyit mondott:

-          Most megtudod az igazságot!