Tizenhetedik fejezet

Eredetileg úgy terveztem, hogy ebben a részben már kiderül minden, de..nem úgy jött össze. ;) Azért remélem tetszik ^^

1967

Ahogy a gép leszállt a párizsi reptéren Juliett elbizonytalanodott. Most jött csak rá mennyire kötődik Williamhez, hirtelen megbánta, hogy nem számolt be neki a történtekről… Persze testvére azt kérte tartsa titokban. A köd felszállt és elméje kitisztult, amit tett teljesen irracionális volt. Hiszen Janice csak ilyenkor ismeri, mikor baj van, William viszont ott van neki mindig. Mégis van az agyának vagy inkább a szívének egy olyan része, ami támogatta ezt az őrültséget. A testvére bajban volt és tőle, csak tőle kért segítséget, bármi is történt köztük, kötelessége segíteni.

Kilépve a reptérről, kezében a bőrönddel szinte rögtön kiszúrta Janice-t. Nem volt nehéz, tekintve, hogy most még jobban hasonlított rá. A haja szőke volt, csak kicsit rövidebb. Közelebb lépve úgy érezte, tükörbe néz.

-          Hol a híres Defoe limuzin? – kérdezte szarkasztikusan.

-          Annyira köszönöm, hogy eljöttél – hadarta mit sem törődve a kérdéssel és szorosan magához ölelte testvérét.

Juliett érezte, ahogy a nő szíve sebesen kalapál. Janice testét a keserű félelem és az édes remény érzése, savanyú kétségbeesés formájában öntötte el.

Juliett nehezen tudott kiszabadulni az ölelésből, de végül így szólt:

-          Mi ez a pártfordulás testvérkém –mondta különös hangsúllyal -, nem úgy volt, hogy utáljuk egymást?!

-          Máshoz már nem fordulhattam!  - Testvére szemébe nézett, s Juliett könnycseppeket vélt felfedezni bennük.

-          És anyáék?

-          Te tudod, hogy mi bajuk van veled?

-          Persze – rántotta meg a vállát –, elmentem Willel. Ők meg azt tervezték, hogy Párizsban telepszünk le.

-          Nem is tudtam!

-          Ez annyira nem lep meg – csóválta a fejét - , de nem megyünk haza? Itt akarsz megbeszélni mindent?!

-          Én nem mehetek haza – nyögte ki.

-          Mi az, hogy nem mehetsz haza? Mégis miért nem?

-          Ezt tényleg, ne itt beszéljük meg! Menjünk a parkba, nincs messze - próbálkozott egy mosollyal, de Juliett csak szúrós tekintettel bámult rá.

-          Menjünk – mondta végül.

Pár percig sétáltak néma csendben. Az emberek mind megbámulták őket, végül Janice szólalt meg.

-          Ne ess pánikba, de az a kocsi követ minket – suttogta alig érthetően.

-          Mivan? – nézett a háta mögé.

A nem túl forgalmas útszakaszon valóban araszolt egy sötétített üvegű autó.

-          Ne… fordulj meg! – suttogott tovább. – Biztosan Matthew emberei – elmélkedett.

Nem tudhatta, de az igazságtól, igen messze állt.

-          Figyelj, a következő elágazásnál, te ballra mész én pedig jobbra és találkozunk a parkban!  Tudod hol van ugye? – hadarta.

Juliett csak pislogott, cseppet elvesztette a fonalat.

-          Persze, gondolom – felelte megzavarodva. – Mégis ki az a Matthew, és milyen emberek?

-          Elmondom azt is, de most szaporán – sürgette testvérét.

Ahogy elértek az utca végére Janice magához vette a bőröndöt és elindultak két különböző irányba. Juliet három perc alatt a parkba ért, testvére csak bő tíz perccel később. Sapkát és napszemüveget viselt a bőrönd pedig nem volt nála.

-          Hol van a csomagom? – kiáltotta.

-          Ne haragudj – leült a padra –, de csak engem követtek, nem tudom ki a fene lehetett, Forbes emberei azét nem ilyen agyasak, számtalanszor átvertem már őket, ikertestvér nélkül is – halvány mosoly jelent meg arcán. - Neked nincs valami rosszakaród?

-          Legyen az én hibám! – mondta felháborodva.

-          Nem, csak mert azt követték, akinél a bőrönd volt, ergo lehet, utánad koslat valaki – felelte.

-          Menj a hülyeségeiddel – legyintett. – Inkább mondd el miért rángattál ide és hagytad el a cuccom?! – türelmetlenkedett.

-          Ne tégy úgy, mint, aki nem dúsgazdag. Ha jól tudom drága férjuradnak hatalmas birtoka van, ami nem keveset ér.

-          A lényeg? – kérdezett vissza, mint aki meg se hallotta a pimaszkodást.

-          Na, jó – Janice riadt pillantásokkal körbenézett a parkban, majd belekezdett meséjébe.

-          Tudod ki az a Matthew Forbes? – kérdezte és keresztbe vetette lábát.

-          Nem – csóválta a fejét –, bár a név ismerős valahonnan. De honnan is tudnám, kapj az agyadhoz, egész életünkben alig beszéltünk ennyit, mint most.

-          Jó,jó. Peresze – csitította. – Szóval, imádtam, ő volt életem szerelme – olvadozott, mire Juliet válasza egy fintor volt -, és a legszebb az volt, hogy ő is szeretett, vagyis szeret a mai napig…

-          Kitalálom – szakította félbe -, kiszerettél belőle – sóhajtott.

-          Valahogy úgy – nyelt egy nagyot -, de a helyzet ennél sokkal komplikáltabb…

-          Akkor ugorhatnánk a lényeghez?

-          Matthew… a hírhedt Sheldon Forbes fia…

-          Tehát innen volt ismerős a név. Komolyan egy maffia fiával jártál?? – szeme elkerekedett.

-          Járok – helyesbített.

-          Istenem – kezét arcához kapva sopánkodott. – Tudtam, hogy nem az eszedért szeretnek, de ez akkor is sok! Ezért nem mehetsz haza?

-          Mondhatni – bólogatott, majd ismét körbepillantott a parkban, úgy viselkedett akár egy riadt madár, aki repülésre készen áll minden egyes pillanatban.

Pedig a parkban néhány szerelmespáron és hógolyózó gyereken kívül senki nem volt, főleg nem maffia kinézetű emberek.

-          Mikor apa megtudta, azt mondta, vagy elhagyom, vagy kitagad…

-          És te nem hagytad el!

-          Nem – csóválta a fejét Janice.

-          Tudod nekem is hasonló szöveget adott elő: Ha nem Párizsban fogunk élni nem vagyok a lánya – szemét az égre emelte. – Mintha nem ők hoztak volna össze Willel!

-          Ezt, hogy érted?

-          Tudom, hogy ők szervezték meg a „véletlen” találkozót – legyintett -, de azt még mindig nem tudom, miért kellett idejönnöm – hangja szemrehányóan csengett.

-          Ja, igen! Szóval kicsit jobban belekeveredtem a maffiaügyekbe, mint kellett volna – mondta és félrehúzta száját.

-          Mivan?! – arca eltorzult a megrökönyödéstől.

-          Nos – vakarta meg a fejét -, eleinte vicces volt a dolog. Matthewval nagyon élveztük. Én voltam  a csali, felszedtem az adósaikat egy-egy bárban, majd elcsaltam őket a megbeszélt helyre, ahonnan az emberink elvitték. Matt pedig várt rám és legtöbbször – megköszörülte torkát – tudod mi lett a dolog vége.

-          Erre nem vagyok kíváncsi – forgatta körbe szemeit.

-          Jó – legyintett felé. – Tehát eleinte ennyi volt az egész, később hotelszobába kellett felvinnem az embereket, majd végignéztem, ahogy félholtra verik őket…

-          És te szemrebbenés nélkül végignézted? – szörnyülködött.

-          Később a verés után némelyiket meg is ölték – folytatta mit sem törődve a kérdéssel -, egy ideje mondogattam Matthewnak, hogy ki akarok szállni, de mindig az volt rá a válasz: „Csak még egy utolsó balhé.” Kapóra jött neki a határozatlanságom, hiszem azelőtt nem tudták ilyen könnyen kézre keríteni adósaikat.

-          Mégis, hogy lehettél ennyire idióta?!

-          Tudom-tudom – sajnálkozott -, ma már tudom! De eleinte úgy voltam vele, hogy egyszer én is Forbes leszek, így, aki nekik tartozik nekem is tartozik és amúgy is elvakított a szerelem.

-          Te tényleg nem vagy normális! Most meg nem engednek kiszállni mi?

-          Valahogy úgy! Megfenyegettek Julie – kapott testvére keze után -, vagy engem, vagy anyuékat ölik meg, ha ott merem hagyni őket. Próbáltam figyelmeztetni őket, de Matt emberei a folyton a nyomomban vannak, mikor végre ellógtam előlük, akkor meg a szüleink elküldtek a fenébe. Te vagy az utolsó reményem. Mondd, mégis mi a francot csináljak?

-          És ez a Matt szeret téged annyira? – kérdezte lenézően és megszorította Janice kezét, érezte a helyzet komolyságát. Hálát adott annak a hangnak a fejében, ami rábeszélte, hogy utazzon el.

-          Néha úgy érzem, tényleg szeret – szipogott -, de én már inkább félek tőle! Mit tegyek?

-          Határozottnak kell lenned – ahogy kimondta a szavakat és ránézett remegő testvérére, világossá vált, hogy ezt a helyzetet csak egyféleképpen lehet megoldani.

1985

-          Ez fantasztikus! De engem az érdekelne, hol van a feleségem?? És miért élek majd 18 éve az ikertestvérével? – dühtől fűtöttem fröcsögte a szavakat.

-          Nyugi apa, eljutunk odáig is – válaszolt Cloé.

Folyt.köv.