Tizennyolcadik fejezet

1967

-          Kiveszünk egy hotelszobát – mondta hirtelen Juliet -, itt kezd hideg lenni.

-          Azzal mit oldunk meg?

-          Majd ott elmondom a tervem – felelte és felállt a padról.

-          Van egy terved?! – csillant fel Janice szeme.

-          Mindent a maga idejében. Gyere!

Nem messze a parktól találtak is egy kis panziót. Juliet bizakodó volt, úgy érezte terve beválhat, akkor még nem tudta, hogy megtette első lépéseit a halál felé.

-          Most már igazán mondd el! – kérte Janice az ágyon ülve. Testvére az asztal előtti széken foglalt helyet.

-          Lényeg, hogy megbeszélsz Forbes-al és az embereivel egy találkát, konkrétumot nem kell mondanod nekik – ahogy magyarázott kezeivel gesztikulált -, a vége úgyis az lesz, hogy otthagyod az egész maffiabandát…

-          Próbáltam Julie, nem fog sikerülni.

-          Most fog! Mivel én megyek el helyetted! Levágjuk a hajamat és kizárt, hogy észreveszik!

-          Megőrültél – kiáltotta, majd felpattant az ágyról -, simán kinyírnak! – mondta minden egyes szónak külön hangsúlyt adva.

-          Nos – kezdte álcázott nyugalommal -, reméljük, arra nem kerül sor, de ha mégis, muszáj megígérned nekem pár dolgot. – Arca még csak meg se rezdült miközben beszélt.

-          Te jó ég!! Mi jár a fejedben? – kérdezte szemöldökét ráncolva.

Juliet sóhajtott egy nagyot – miközben testvére kétszer körbejárta a szobát -, fejében már összeállt terve minden apró részlete. Átült az ágyra és maga mellé húzta testvérét is.

-          Tehát, most kérek, figyelj jól – Janice szótlanul bólintott -, végtelenül szeretem Williamet, szóval, nem értem magamat, miért vállalok ekkora kockázatot, de lényem egy része úgy érzi ez a helyes. A lényeg, hogyha meghalok, neked vissza kell menned! Nem szólhatsz senkinek egy szót se. Úgy teszel, mintha én lennél, van egy kis időnk, az alatt kiokosítalak az alapvető dolgokról a többi pedig jönni fog magától. És a legfontosabb: gyereket kell szülnöd Willnek… - arca halálos komolyságot tükrözött, de a szavak melyek elhagyták száját inkább egy komédiába illettek.

-          Most komolyan? Mi a fene bajod van? Azért hívtalak ide, hogy találj ki valamit, olyasmire gondoltam, hogy elviszel Ausztráliába és elbújtatsz vagy valami, de nem ilyen dologra, hogy kockáztatod az életedet… miattam!

-          Úgy vélem – erőltette tovább a fennkölt hangnemet -, azzal sokra nem mennél, ha eljönnél velem. Ezek az állatok úgy is megtudnák hol vagy! –csóválta fejét.

-          Ebben igazad van –vakarta meg homlokát. – Nade akkor is! Éljek egy idegennel? És szüljek neki gyereket? – fintorgott.

-          Nem tervezek meghalni! – felelte hangját megemelve. – Csak felkészülök a legrosszabbra, ha meghalok Will semmiképp sem maradhat egyedül! Az anyja el fog költözni, amint az apja meghal, ami elképzelhető, hogy hamarosan bekövetkezik – magyarázta.

A következő pár napban Juliet kiokosította testvérét Newcastle-t és a farmot illetően.

-          Szerinted ez így valóban beválhat? – kérdezte Janice miközben egy croissant majszolt.

-          Ne feledd, kérlek, hogy ezt csak a legrosszabb esetben következik be, nem szándékozom meghalni!

-          Jó persze, de akkor is, nem tetszik nekem ez az egész, olyan rossz előérzetem van!

-          Akkor lett volna rossz előérzeted – a levegőben két ujjával idézőjelet mutatott -, mikor belementél abba, hogy egy maffiával járj!

-          Jogos… mondjuk – bólintott.

-          Tudjuk már, mikor és hol lesz a találka?

-          Igen, de nehogy azt hidd, teljesen egyedül mész oda! A távolból figyelni foglak.

-          Ahogy érzed – sóhajtott -, de nem hiszem, hogy a te távolból figyelő szemeid fognak megmenteni.

-          Borzasztóan könnyen veszed ezt – csóválta fejét Janice.

-          Azt te csak hiszed. Attól, hogy nem vagyok érzelgős típus, még ugyanúgy félek. Haza akarok menni és Williammel lenni. Én akarok neki gyereket szülni. Nem akarom átverni őt, de igen Janice előfordulhat, hogy muszáj lesz! Szóval túlléphetnénk ezen?!

Janice testvérére nézett, fürkészte arcát, próbálta megérteni, majd megszólalt:

-          Tudod mindig is te voltál a tökéleteske kettőnk közül!  A sokkal szebb…

-          Ugyanúgy nézünk ki – nevetett Juliett.

-          Okosabb, mindig volt célod, határozott voltál, ahogy most is. nem hatott meg, hogy apa kvázi kitagadott. Én azért is ragaszkodtam sokáig Matthez, mert tartozni akartam valakihez, lenni akartam valaki. Megijesztett, hogy egyedül legyek. Sok évig nem panaszkodhattam, hiszen otthon mindent megkaptam, akárcsak te, de én mégse voltam boldog. A túléléshez ugyan megvolt minden, ami szükséges, de mégis üres voltam… vagyok, semmilyen, csak élek a világban célok nélkül, remény nélkül.

-          Idefigyelj – kezdte és leült testvére mellé, magához húzta majd simogatni kezdte haját -, látszik, hogy én tíz perccel idősebb vagyok – mosolyodott el. – Ezek az érzések a legtöbb emberben – bennem is – megvannak. Csak jól leplezem őket! Tudom, hogy nincs igazi testvéri kapcsolatunk. Elcsesztük, de ha ennek vége eljössz vagyis… ha van kedved eljöhetsz velem Ausztráliába. Mit szólsz? – nézett Janicere.

-          Komolyan? – szipogott egyet és kézfejével eltörölte könnyeit.

-          Komolyan! – bólintott Juliet. – Na, de hol lesz akkor a találka?

-          Egy eldugott kis parkban. Ma este nyolckor.

-          Sötétben, remek! – hangja gúnyos volt.

-          Tudom, de ha erősködök, hogy nappal legyen az igencsak gyanús lett volna. Forbes így is ki van akadva, nem tudja, hol vagyok. Azt mondtam, egy régi barát jött a városba…

-          Ha úgy vesszük nem is hazudtál olyan nagyot… - vont vállat.

-          Igen – mosolygott végre Janice is. – Tudod nem is értem, miért nem voltunk jóba régen.

-          Én igen! Utáltuk, hogy kettő van belőlük. Főleg mert, anyu folyton ugyanolyan ruhákba öltöztetett. És erőltetett…

-          Valami hülye viccet, én is emlékszem – kezét a száj elé kapta – a barátaikat mindig meg kellett tévesztenünk…

-          Igen – bólogatott Juliet -, nem értem mit talált benne olyan viccesnek – csóválta a fejét, de közben nevetett.

Pár órával később már indulásra készen álltak. A kivilágított város, mint mindig most is gyönyörű volt, de a választott park kevésbé, teljesen elhagyatott volt és csak egy rozoga utcai lámpa pislákolt a közepén.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte aggodalmasan Janice.

-          Egyáltalán nem, de most már végigcsinálom.

-          Rendben, ott leszek a bokrok mögött – mutatott a távolba.

-          Jó, de előfordulhat, hogy szétnéznek, szóval ha árki közeledne, fuss – mondta és kimeresztette szemeit, majd az órájára pillantott. – Öt perc múlva nyolc. Megyek!  - vett egy mély levegőt, majd kifújta. Janice még egyszer utoljára megölelte és ő is elindult rejtekhelye felé.

A gallyak itt-ott szurkálták, de tökéletes rálátása volt a helyszínre. Látta, hogy Juliett csak pár percig ácsorog egymagában, majd megérkezett Frobes, de csupán egy embert rángatott magával, aki mindvégig mögött állt. Látta, hogy mindketten beszélnek, de hangok nem szűrődtek el odáig. Egész sokáig folyt a szócsata, majd Matthew elkapta Juliet derekát, meg akarta csókolni, de a nő undorodva lökte el magától. Janice szíve olyan hevesen vert, mint még életében soha, mikor megpillantotta Forbesnál a fegyvert. Nővére keze automatikusan a magasba lendült jelezvén, hogy megadja magát, de a maffiát ez legkevésbé sem hatotta meg. Szemrebbenés nélkül lőtte le az ártatlan nőt.

Juliett hallotta a dörrenést, majd érezte a becsapódást, a golyó a hasába fúródott. Pár másodperc volt csupán, de ő többnek érezte, nem hallotta a külvilág zajait, csak ő volt és a fájdalom, látni vélte, ahogy Forbes elmosolyodik, majd, mint, aki a víz alól emelkedik fel, elöntötték a hangok és fájdalmasan csapódott a földnek.

Forbes közelebb lépett hozzá és lábával belérúgott. A nő levegőért kapkodva haldoklott.

-          Ennek annyi – mondta csatlósának, majd elkiáltotta magát. – Akárhol is vagy, meg foglak találni Janice! – ordította és a kihalt park hangjától zengett.

Janice a bokorban mindkét kezét szájára tapasztva zokogott, szinte érezte, ahogy testvére testébe csapódik a töltény, úgy vélte érzi fájdalmát. A parkot Forbes már rég elhagyta, de mégse mert előbújni a bokorból, nem halhat meg ő is. Muszáj teljesítenie testvére kívánságát.

Egy óra is eltelt, míg végre odamerészkedett. A zokogás nem csillapodott, remegő kezekkel kereste Juliet pulzusát, hiába.

Juliet Defoe… az igazi Juliet Defoe 1967 januárjában meghalt. Testét elhamvasztották, azt, hogy hamvai hol találhatók csak testvére tudta. Janice Defoe… vagyis a következő Juliet Defoe.

1985

-          Juliet… meghalt?! – arca kifejezéstelenné vált. Bámult maga elé és lehuppant egy székre, nem értette, vagyis nem tudta felfogni mekkora átverésnek volt a része.

-          Meggyilkolták – helyesbített Jancie.